Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jézus visszajövetele, utolsó ítélet, örök élet

2013.01.18

Milyen esemény zárja le a „nyomorúság idejének”, „megpróbáltatás idejének” nevezett időszakot? Hogyan vet véget Krisztus a világunkban uralkodó végső válságnak?

„Akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)
„Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből.” (1Thess 4,16)
„Ímé eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még akik őt általszegezték is, és siratja őt e föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen.” (Jel 1,7)
 
Lásd még: Dn 7,13–14; Jóel 3,16; Jel 19,11–14.
 
Jézus eljöveteléről sokan gondolkodnak úgy, hogy azon nem egy látható eseményt kell érteni, hanem a világ mintegy „felnő” Krisztushoz egy lelki, vallási fejlődés révén, és így egyszer csak megvalósul a világban a keresztény eszmék uralomra jutása, s ezáltal „jelenik meg, tér vissza” Krisztus. Az Ige egyértelmű kijelentései szerint azonban Krisztus valóságosan, látható, hallható, mindenki számára érzékelhető módon fog visszatérni. Megjelenését kozmikus jelenségek kísérik, és minden ember szembesül dicsőségének megnyilvánulásával. A megváltási terv végső eseménysorozata kezdődik meg ekkor, amellyel Isten lezárja Sátán uralmát, a bűn hatezer éves földi történelmét. Aratáshoz, szürethez is hasonlítja a Szentírás ezt az időszakot, amikor beérik a gabona, a jó mag, az evangélium elvégzi a maga munkáját, és „megszámlálhatatlan sokaság” várja a Szabadító érkezését. Ugyanakkor a gonoszság is beérik, olyannyira, hogy Noé napjaihoz hasonlítja Jézus ezt az időszakot. Ha nem lépne közbe, hogy „elpusztítsa azokat, akik a földet pusztítják”, akkor valóban egy ember sem maradna meg.
Krisztus első és második adventje a megváltásunk két legnagyobb és egymást kiegészítő eseménye. Amikor emberként közöttünk volt, majd meghalt értünk, megszerezte minden ember számára a bűn feletti győzelem, az örök élet lehetőségét. Amikor visszatér isteni dicsőségében, elhozza megváltottainak a drága áron megszerzett üdvösséget. Az egész menny örömmel hirdeti a szeretet győzelmét, Krisztus földi uralmának kezdetét: „Hallottam mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Alleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki…” (Jel 19,6–7)
 
 
2 Milyen hatással lesz Krisztus megjelenése a földön élőkre?
 
„És szólnak ama napon: Ímé Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket, ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában! (Ésa 25,9)
„Akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljönni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)
„A föld királyai és a fejedelmek, a gazdagok, a vezérek és a hatalmasok, és minden szolga és minden szabad elrejtették magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba, és mondták a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek ránk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától!” (Jel 6,15–17)
Vö. Hab 3,13
2Thess 2,8; Ésa 33,14
 
A Szentírás tömör megfogalmazása: „sír a föld minden nemzetsége”, érzékelteti azt a döbbenetes hatást, ahogyan az Őt várók örömteli vágya teljesül – de a neki ellenállók rémületét és elveszettségük felismerését is. Az adventvárás az első keresztények számára boldog készülődést, csillapíthatatlan sóvárgást jelentett a Megváltójukkal való találkozás után. Sajnos az évszázadok során ez a várakozás megfakult, de minden időben voltak olyan hívők, akik ébren tartották Krisztus visszatérésének reménységét. A nagy adventmozgalom tömegek figyelmét hívta fel újra erre a közelgő eseményre, amely a legtöbb keresztény egyházban már csak tantétel maradt, vagy azt is átértelmezték. Krisztus szabadítóként jön, és a végidő megpróbáltatásait átélő hívők számára ez lesz a legörömtelibb pillanat. Nemcsak a szenvedéseiktől való megszabadulás miatt, hanem mert szeretett Urukkal szemtől szemben találkozhatnak.
Ugyanez az esemény kifejezhetetlen félelmet vált ki azokban, akik nem voltak élő kapcsolatban Krisztussal, és nem készültek fel jövetelére. Számukra „megemésztő tűz” a Krisztust övező isteni dicsőség, nem is élhetik túl a vele való szembesülést, őket „megemészti az Úr szájának leheletével, és megsemmisíti megjelenésének feltűnésével” (2Thess 2,8).
 
„Keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az Emberfia jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a Föld felé közeledő, egyre fényesebb és dicsőségesebb felhőt, mígnem nagy fehér felhőként, megemésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível. Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem »fájdalmak férfia«-ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, hanem menny és föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki »hív és igaz«, aki »igazságosan ítél és hadakozik«. »És mennyei seregek követik Őt.« (Jel 19,11–14) A királyt szent angyalok megszámlálhatatlan sokasága kíséri. Ajkukon dicsőítő ének, mennyei dallam hangzik. Az égen számtalan tündöklő alak látható, »tízezerszer tízezer és ezerszer ezer«. Emberi tollal nem lehet megrajzolni ezt a képet, az a tündöklés meghaladja a képzeletet. »Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé.« (Hab 3,3–4) Amint az »élő« felhő közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét nem csúfítja töviskorona. Szent homlokán a dicsőség királyi koronája tündököl. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap… Az igazak reszketve kiáltják: »Ki állhat meg?« Az angyalok ajkán elhal az ének, és egy ideig félelmetes csend van. Majd Jézus hangja hallható: »Elég néked az én kegyelmem.« Az igazak arca felragyog, és minden szívet öröm tölt be. Az angyalok pedig, akik közelednek a földhöz, egyre hangosabban énekelnek.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, Isten népe megszabadul c. fej.)
 
 
3 Mi történik Krisztus dicsőséges megjelenésével egy időben, ami az Ő szabadító és újjáteremtő hatalmának bizonysága?
 
„Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, Jézus által, ővele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elé a levegőbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thess 4,14–17)
„Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.” (1Kor 15,51–52, vö. Jn 5,28–29; Jn 6,40)
„Elküldi angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” (Mt 24,31)
„Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,3)
 
A Szentírás beszél az igazak és a gonoszok feltámadásáról is, de időbeli különbség van a kettő között. Amikor Krisztus az ég felhőin megjelenik, megváltottaiért jön: azokért is, akik az évezredek során hitben éltek és reménységben haltak meg, és az élő igazakért, akik felkészülten várták eljövetelét. Az első feltámadás során életet nyert üdvözültek új, örök életre alkalmas testben jönnek ki sírjukból. Majd az élők is új testet kapnak, és a feltámadottakkal együtt elragadtatnak „az Úr elé, a levegőbe” (mivel Krisztus ekkor még nem lép a földre), majd vele és az angyalokkal együtt a mennybe. Nincsen tehát „titkos” elragadtatás, a halottak sincsenek még a mennyben, hanem a sírban nyugodva várják Krisztus visszatérését, és mindenki együtt nyeri el a Megváltója által biztosított üdvösséget.
 
„Az igazak az örök ifjúság frissességével és elevenségével támadnak fel. Isten kezdetben nemcsak a saját jellemének, de alakjának és arcának hasonlatosságára is teremtette az embert. A bűn azonban eltorzította Isten képmását az emberben. De Krisztus eljött, hogy visszaadja azt, ami elveszett. Át fogja változtatni a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. Az élő igazak »nagy hirtelen, egy szempillantásban« elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőülnek, Isten halhatatlanná teszi őket, és az angyalok »egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a másik végéig«. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, Isten népe megszabadul c. fej.)
 
 
Milyen események zajlanak a „millennium”, vagyis az ezer év alatt a mennyben és a földön?
 
„Láttam királyiszékeket, leültek azokra, és adatott nékik ítélettétel… és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig.” (Jel 20,4)
„Mígnem eljött az öregkorú (akinek a kora nagy, az örökkévaló), és az ítélet adatott a magasságos egek szentjeinek; és az idő eljött, és elvették az országot a szentek.” (Dn 7,22)
„Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-e a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat?” (1Kor 6,2–3)
„Láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél volt a mélység kulcsa, és egy nagy lánc a kezében. És megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, és vetette a mélységbe, s bezárta azt és bepecsételte felette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kevés időre.” (Jel 20,1–3)
 
Lásd még: 1Kor 4,5.
 
A végső, egyetemes ítélet első szakasza, a hívők életének vizsgálata 1844-ben kezdődött, és lezárult Krisztus eljövetele előtt.
A második szakaszában azoknak az esete tárul fel, akik nem igényelték Isten kegyelmét. Amikor Isten bevonja megváltottait is az ítélet munkájába, feltárja előttük a „sötétség titkait és a szívek tanácsait”, tehát a rejtett indítékokat és titkos cselekedeteket is. Így mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten mindent megtett a megmentésükért, és önmagukat zárták ki a mennyből. Ez az időszak a megváltottak számára a földi történelem igazi megértését, átértékelését is jelenti. A menny szent légkörében, Isten jelenlétében tisztábban láthatják a bűn megrontó hatalmát és ragályos voltát, és megértik, miért „nem mehet be oda semmi tisztátalan”. Az ezer év alatt szerető Megváltójuk segítségével begyógyulhatnak azok a lelki sebek, fájó emlékek, amelyek embertársaikkal kapcsolatban támadtak bennük.
Az ezer év alatt Földünk puszta és kietlen, az utolsó napok kataklizmái, a földrengések, szökőárak mindent romba döntöttek. Az üdvözültek elragadtatása után nem maradnak itt élő emberek, csupán Sátán és angyalai, akik a pusztulás okozói voltak.
 
„Sátán ezer évig mérhetetlen szenvedések között kóborol a kihalt földön, és látja Isten törvénye elleni lázadásának következményeit. Az általa okozott bűnökért bűnhődnie kell.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A Föld pusztulása c. fej.)
 
 
Mikor, hogyan kerül sor a végső ítéletre?
 
„Amikor eltelik az ezer esztendő, Sátán eloldatik fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, akiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljöttek a föld szélességére, és körülvették a szentek táborát és a szeretett várost, és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat. És láttam egy nagy fehér királyiszéket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állni Isten előtt; és könyvek nyittattak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az élet könyve, és megítéltettek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. A pokol pedig és a halál vettettek a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvébe, a tűz tavába vettetett.” (Jel 20,7–15)
 
Lásd még: Préd 12,16; Mal 4,1–3.
 
Az ezer év letelte után Jézus a megváltottak sokaságával és az „új Jeruzsálemmel” leszáll a Földre, egy számára elkészített helyre, és ekkor történik a gonoszok feltámadása. Amikor Sátán meglátja alattvalóit, akik a hatezer év során jó eszközei voltak, a hatalmas tömeg láttán újraéled benne a győzelem reménye. Az ő táborához képest Isten városa most is kisebbségnek és könnyen legyőzhetőnek tűnik előtte. Ezért még egy utolsó próbálkozással felkészül a döntő csatára: „körülveszik a szentek táborát és a szeretett várost”. Most azonban már Krisztusé a hatalom, és dicsőségének trónja előtt megrendülten áll meg a menthetetlenségét bizonyító hatalmas tömeg. Ekkor szembesíti őket az igaz Bíró minden cselekedetükkel, amely a mennyei feljegyzések alapján feltárul előttük.
 
„A gonoszoknak, mihelyt a könyvek megnyílnak és Jézus rájuk tekint, minden bűnük eszükbe jut. Rádöbbennek, hogy gőgjükkel és lázadásukkal milyen súlyosan megsértették Isten törvényét. A megejtő kísértések, amelyeket bűnös életükkel hívtak ki, az áldások, amelyekkel visszaéltek, Isten küldöttei, akiket semmibe vettek, az intések, amelyeket elvetettek, a gazdagon áradó kegyelem, amelyet konok, megátalkodott szívük visszautasított – mind megjelennek előttük.
Minden kétely, amely a hosszú küzdelem során az igazság és tévelygés kérdésében felmerült, most tisztázódik. A lázadás következményei, az isteni rendelkezések mellőzésének gyümölcsei minden értelmes teremtmény előtt nyilvánvalóak lesznek. Az egész világegyetem láthatja a különbséget Isten kormányzata és Sátán uralma között. Sátánt a saját cselekedetei ítélik el. Világossá válik, hogy Isten a nagy küzdelem során tett minden intézkedésében tekintettel volt népe örök érdekeire és a teremtett világokra. A bűn történelme az egész örökkévalóságon át tanúskodni fog arról, hogy minden teremtmény boldogsága szorosan összefügg Isten törvényének létezésével. A nagy küzdelem összes tényét látva az egész világegyetem hirdeti: »Igazságosak és igazak a te útjaid, óh szentek Királya!«
Istentől az égből tűz száll alá. A föld feltöredezik. Előkerülnek a föld mélyébe rejtett fegyverek. Emésztő lángokat lövell minden tátongó szakadék. Még a sziklák is tüzet fognak. Eljött a nap, amely lángol, mint a kemence. A roppant nagy forróságtól az elemek megolvadnak. A föld is megolvad, és ami rajta van, megég… A tisztító lángokban a gonoszok – a gyökér és az ágak – végül megsemmisülnek. Sátán a gyökér, hívei az ágak. Maradéktalanul lesújt rájuk a törvény szabta büntetés, ahogy azt az igazság megköveteli. A menny és a föld ezt látva a Teremtő igazságosságát hirdeti.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A küzdelem véget ér c. fej.)
 
 
6 Mit tesz mennyei Atyánk a megromlott és a végső ítélet tüzével megtisztított Földünkkel? Hol lesz a megváltottak örök otthona?
 
„Ezután láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger többé nem volt. És én, János, láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely Istentől szállt alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallottam nagy szózatot, amely ezt mondta az égből: »Ímé Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, az ő népei lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük. És Isten eltöröl minden könnyet a szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« És mondta az, aki a királyiszéken ült: »Ímé mindent újjá teszek… Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.«” (Jel 21,1–5)
„De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.” (2Pt 3,13)
„Semmi elátkozott nem lesz többé, és Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak néki, látják az ő orcáját, és a neve homlokukon lesz.” (Ésa 11,6–9; 32,17–18)
 
„A Biblia hazának nevezi a szentek örökségét (Zsid 11,14– 16). Ott a mennyei Pásztor élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és leveleivel a népeknek szolgál. Ott kiapadhatatlan, kristálytiszta vízforrások fakadnak, és a partjukon hajladozó fák árnyékot vetnek az ösvényekre, amelyen az Úr megváltottai járnak. A szélesen elterülő síkságok gyönyörű dombokba torkollnak. Isten hegyeinek fenséges ormai magasra emelkednek. A békés rónákon, az élő vizek mellett Isten népe, a sokáig zarándok és vándor nép, otthonra talál. »Népem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban. Nem hallatik többé erőszaktétel földeden, pusztítás és romlás határaidban, és a szabadulást hívod kőfalaidnak, és kapuidnak a dicsőséget. Házakat építenek és bennük lakoznak, és szőlőket plántálnak, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne, nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt… Kezeik munkáját elhasználják választottaim.« (Ésa 32,18; 60,18; 65,21–22)
Ott a halhatatlan lények soha el nem fogyó örömmel szemlélik a teremtő hatalom csodáit, a megváltó szeretet titkait. Ott nem lesz Isten elfelejtésére kísértő kegyetlen, ámító ellenség. Minden tehetség fejlődik, minden képesség gyarapszik. A tanulás nem fárasztja majd elménket. A legnagyobb vállalkozások is véghezvihetők, a legmagasztosabb törekvések is megvalósíthatók, a legmagasabb célok is elérhetők. Mindig új magaslatok hívogatnak, új csodák gyönyörködtetnek, új igazságokat érthetünk meg, és új dolgok serkentgetik a lélek és a test képességeit. A világegyetem minden kincse kutatásra tárul Isten megváltott gyermekei elé. A halandóság béklyóitól megszabadult ember fáradhatatlanul szárnyal távoli világok felé, amelyek lakói sírtak az emberi szenvedés láttán, de örömének csendült ajkukon már egyetlen ember megtérésének hírére is. A Föld lakói kimondhatatlan örömmel osztoznak az el nem bukott lények boldogságában és bölcsességében. Megismerik tudásuk kincseit, amelyeket a végtelen korszakokon át Isten keze munkájának szemlélésével gyűjtöttek. Tisztán látó szemmel nézik a természet dicsőségét – napokat, csillagokat és naprendszereket –, amelyek kijelölt pályájukon keringenek Isten trónja körül. Mindenre, a legparányibbtól a legnagyobbig a Teremtő neve van írva. Minden Isten végtelen hatalmát hirdeti. És az évek, az örökkévalóság évei folyamán még káprázatosabb, még dicsőségesebb ismeretek tárulnak fel Istenről és Krisztusról. Nő a szeretet, a tisztelet és a boldogság, miként a tudás is. Az ember minél többet megtud Istenről, annál jobban csodálja jellemét.
A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet. (Ellen G. White: Manuscript Release, IX. köt., 104–105. o.)
„Krisztus megváltói munkája igazságot szolgáltat Isten uralmának. Megtudja a világ, hogy a Mindenható a szeretet Istene. Sátán vádjai alaptalanoknak bizonyulnak, jelleméről lehull a lepel. A lázadás soha többé nem ismétlődhet meg. Bűn soha többé nem hatolhat be a világegyetembe. A hitehagyás ellen mindenki örökre biztosítva van. Az önfeláldozó szeretet eltéphetetlen kötelékkel egyesíti a Föld és a menny lakóit Teremtőjükkel.
A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti. A mi kis világunk, amely a bűn átka miatt az egyetlen sötét folt Isten dicső teremtésén, a világegyetem minden más világát felülmúló megbecsülésben részesül. Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt, majd amikor mindent megújít, itt lesz »Isten sátora az emberekkel… és velük lakozik, az ő népei lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük« (Jel 21,3).” (Ellen G. White: Jézus élete, Velünk az Isten c. fej.)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.