Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az adventnép küldetése

2013.01.18

1 Milyen látomás vezeti be a végidő üzenethirdető mozgalmáról szóló kijelentést?

 
„Láttam egy másik, erős angyalt az égből leszállani, aki felhőbe volt öltözve, a fején szivárvány volt, és az orcája olyan volt, mint a nap, s lábai mint a tűzoszlopok. A kezében egy nyitott könyvecske volt, és tette a jobb lábát a tengerre, bal lábát pedig a földre, s kiáltott nagy szóval, mint amikor az oroszlán ordít, és amikor kiáltott, megszólaltatta szavát a hét mennydörgés… És az angyal, akit láttam állni a tengeren és a földön, felemelte kezét az égre, és megesküdött arra, aki örökkön-örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, a földet és a benne valókat, a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lesz: hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, amikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Isten titka, amint megmondotta szolgáinak, a prófétáknak.” (Jel 10,1–7)
 
Isten Fia rendkívüli dicsőségben jelent meg János apostolnak ebben a látomásban (kilétére a megjelenéséből következtethetünk: vö. Jel 1,12–16; Dn 10,6), és ünnepélyesen, esküvéssel bejelentette, hogy Isten titka, a megváltás műve elvégeztetik a hetedik angyal szavának napjaiban úgy, ahogy a prófétáknak megmondatott. Dn 12,7 szerint az 1260 év lejártát követően, 1789 után veszi kezdetét a vég ideje, amikor „mindezek elvégeztetnek”. Ettől kezdve szabott idő, azaz prófétikus időszak már nem lesz többé, mert elközelgett a vég.
Miközben nagy szóval kiáltott, a kezében egy nyitott könyvecskét tartott. A Biblia szó jelentése: könyvek. A folytatásból egyértelműen kiderül, hogy az egyik bibliai könyv volt a kezében, amely – ahogy arra a látomás is utal – kis terjedelmű, és ezúttal nyitva volt. Dániel könyve az a bibliai irat, amelyre ez a leírás ráillik, mivel viszonylag kis terjedelmű, ugyanakkor nagy horderejű üdvtörténeti próféciákat tartalmaz, és ez az egyetlen olyan könyv a szent iratok gyűjteményében, amelynek a végén hangsúlyosan megjelenik, hogy mondanivalója a megértés elől átmenetileg bezáratott: „Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd be a könyvet a végső időig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás.” (Dn 12,4)
Isten arra rendelte a prófétákat, hogy kinyilatkoztatást adjon általuk, vagyis ismertté tegye akaratát és a jövőt, Dániel könyve bizonyos részeinek feltárulását azonban mintegy „időzítette”. Az „amint megmondotta szolgáinak, a prófétáknak” szintén egyértelmű utalás arra, hogy Isten már egyszer tudtul adta a végidő nagy eseményeit, és most, a véghez közeledve érkezik majd el az ideje, hogy azt a Biblia kutatói megértsék.
 
 
2 Hogyan teljesedett a jövendölés a 19. századi adventmozgalom létrejöttében? Milyen felismerésből született ez a mozgalom?
 
„A szózat, amelyet hallottam az égből, ismét szólt nékem, és mondta: »Menj el, és vedd el azt a nyitott könyvecskét, amely a tengeren és a földön álló angyal kezében van.« Elmentem azért az angyalhoz, mondván néki: »Add nékem a könyvecskét.«” (Jel 10,8–9)
A középkor 1260 éves egyházi főhatalmi időszakának lejárta után nagy változások történtek a nyugati világban. A társadalmi és technikai akadályok elhárulásával lehetővé vált, hogy az emberek kézbe vegyék és megismerjék a Bibliát és Isten benne foglalt üzenetét. A középkort követő vallási kiábrándulás kezdeti időszakát követően megnövekedett az érdeklődés a Biblia iránt, amit az újonnan alakult Biblia-társaságok ki is tudtak szolgálni. A „nagyobbá lesz a tudás” jövendölés teljesedett: megnövekedett az igeismeret, legalábbis az őszintén érdeklődők körében.
A felismerések döntő momentuma volt a Dn 8. fejezetében olvasható 2300 éves prófécia (14. vers) megértése és beazonosítása a 9. fejezetben olvasható kiegészítéssel összekapcsolva (Dn 9,24–27). A legismertebb igemagyarázó azok közül, akik erre a felismerésre eljutottak, az észak-amerikai William Miller volt. Széles körű ismeretterjesztő munkája, valamint munkatársai hasonló szolgálata révén teljesedett ki a nagy adventváró mozgalom, amely Jézus Krisztus közeli visszatérését hirdette, és ennek az időpontját is kitűzte, a prófécia alapján 1844 októberére.
Isten minden korban emberi eszközökön keresztül munkálkodik az emberi világban. Így használta fel Énokhot, Noét, Illést, a prófétákat és később az apostolokat is. De nemcsak egyének által munkálkodik, hanem szervezett nép által is. Ezért választotta ki és nevelte kifejezetten ezzel a céllal az Ószövetség idején a zsidó népet (Ésa 5,1–7). Miután méltatlanságuk miatt elvétetett tőlük az Isten országára vonatkozó megbízatásuk, más népre, Krisztus követőire, a keresztényekre szállt (Mt 21,43). A jelen prófécia arról tanúskodik, hogy a történelem végéhez közeledve Isten ismét egy nép által kívánja a Föld lakóit megszólítani, és az utolsó felhívást az embertömegekhez intézni. Most is elhívott és kinevelt egy népet, ugyanúgy, mint az Ószövetség idején. Ennek egyik állomása volt az 1844-es esztendő előtt felhangzó figyelmeztetés és adventvárás.
Felmértük-e már, milyen kiváltságot jelent, hogy mi Isten népéhez tartozhatunk a vég idején, hogy bennünket ez a hívás és ez az üzenet elért? Átérezzük-e annak a súlyát, hogy mi is azok közé tartozunk, akiket Isten ennek a népnek a soraiban szeretne látni, és ezzel a magasztos feladattal bízott meg? Az ószövetségi nép tragédiája az volt, hogy éreztek ugyan valamiféle megkülönböztetettséget (amitől gőgösek is lettek), nagy tömegeikben azonban sem az Elhívót nem ismerték meg személyesen, sem a másokért végzendő munka rájuk bízott szent felelősségét nem érezték át. Nehogy mi is az ő hibájukba essünk, csak mert nem újulunk meg nap mint nap a minket ért megtiszteltetésért érzett alázatban és a hálában!
 
 
3 Milyen szemléletes képpel jövendölte meg az írás a prófécia megértőinek örömteli várakozását és az azt követő csalódást? Hogyan teljesedett be mindez, és mi okozta a tévedést? Miért engedte meg Isten, hogy ezt átéljék?
 
„És mondta nékem: »Vedd el és edd meg, és megkeseríti a gyomrodat, de a szádban édes lesz, mint a méz.« Elvettem azért a könyvecskét az angyal kezéből, és megettem azt; és a számban olyan édes volt, mint a méz, és amikor megettem, megkeseredett a gyomrom.” (Jel 10,9–10)
 
Krisztus közeli visszatérésének híre, ennek bibliai szakaszokkal alátámasztott bizonysága érthető módon örömteli várakozással töltötte el mindazokat, akik szerették Istent és visszavárták Urukat. Ez a várakozás a kijelölt időpont közeledtével egyre erősödött, az üzenetet mind lelkesebben hirdették, és a küszöbön álló vég jegyében komoly anyagi áldozatokat is hoztak. Annak legfőbb bizonyítéka azonban, hogy mennyire komolyan veszik Krisztus eljövetelének közelségét, mégis az volt, ahogyan napról napra önvizsgálatot tartottak, nehogy készületlenül érje őket a Mester érkezése.
 
„A mozgalom azt eredményezte, hogy az emberek mindenütt alapos önvizsgálatot tartottak, és mélyen megalázták lelküket a menny Istene előtt. Nem ragaszkodtak többé e világ dolgaihoz, kigyógyultak az ellenségeskedésből és a gyűlölködésből. Megvallották hibáikat, Isten előtt sírva, bűnbánó és megtört szívvel esdekeltek bocsánatért, és kérték, hogy fogadja el őket. Emberek úgy megalázkodtak, mint még soha. Ahogy Isten Jóel próféta által megparancsolta, az Úr nagy napjának küszöbén szívüket szaggatták meg, nem a ruhájukat, és az Úrhoz fordultak böjtöléssel, sírással és kesergéssel. Miként Isten Zakariás által kijelentette, a kegyelem és könyörületesség lelke kiáradt Isten gyermekeire; arra tekintettek, akit átszegeztek, és nagy sírás volt az országban… Akik várták az Urat, megsanyargatták lelküket Őelőtte. 
Az apostolok kora óta támadt nagy vallási megmozdulások közül egyik sem volt mentesebb az emberi hibáktól és sátáni mesterkedésektől, mint az 1844-es őszi mozgalom…
Amikor a Krisztus-várók hite szerint közeledett az Úrral való találkozás ideje, vigyázva és komolysággal töltötték napjaikat. Reggelenként elsődleges kötelességüknek tartották, hogy meggyőződjenek arról, elfogadja-e őket Isten. Szívük szorosan összefonódott, és sokat imádkoztak egymással és egymásért. Gyakran összegyűltek elhagyatott helyeken, hogy Istennel bensőségesen beszélgessenek, és a közbenjáró ima szava mezőkről és ligetekből szállt a menny felé. Isten jóváhagyásának bizonyossága fontosabb volt nekik, mint a mindennapi táplálék. És ha felhő borult lelkükre, nem nyugodtak addig, amíg el nem vonult. Amikor Isten irgalmas bocsánatáról megbizonyosodtak, vágyakoztak arra, hogy megláthassák azt, akit lelkük szeret.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 22. fej.)
 
Hasonlítsuk össze a mi mostani Krisztus-várásunkat, annak őszinteségét és buzgalmunkat az övékével! Érzékelünk-e különbséget a fentebb leírtakhoz mérten? Mi lehet ennek az oka? Mit tehetnék annak érdekében, hogy személy szerint én is és a gyülekezetemben lévő testvéreim is ugyanolyan forrón várakozzunk, mint egykor elődeink? Gondolkozzunk el ezen, és a közös átvételnél osszuk meg azt, amire jutottunk!
A prófécia alapján kijelölt időpont elérkezett, sőt el is múlt, nekik pedig csalatkozniuk kellett – Jézus nem jött el. Pontosan az történt, amit Jelenések könyve 10. fejezete megjövendölt: előbb édes lesz a felismerés öröme, de azután keserű csalódás következik. Arról, hogy mit jelentett ez számukra, szinte lehetetlen fogalmat alkotnunk, azon egyszerű oknál fogva, hogy a csalódás mértéke a várakozással arányos minden élethelyzetben. Mivel a mi várakozásunk még elmarad az övékétől, ezért nem tudjuk felfogni, mekkora megrázkódtatást éltek át, amikor a reményeik nem teljesedtek.
 
„A Krisztus második adventjét hirdetők fájdalma hasonlított az első tanítványok fájdalmához, akik az első adventkor prédikálták »Isten országának evangéliumát«: »Betelt az idő, és elközelített Isten országa« – mondták. Miller és társai éppen így hirdették, hogy a Biblia utolsó és leghosszabb prófétikus időszaka lejáróban van, az ítélet elközelgett, s az örökkévaló ország nemsokára megnyitja kapuit. Miller és társai meghirdették a 2300 nap végét (Dn 8,14), amelynek a hetven hét egy részét képezte. Mindkét csoport prédikálása ugyanannak a nagy prófétikus időszaknak – csak más és más részének – a teljesedésére épült.
William Miller és társai nem értették teljesen az általuk tolmácsolt üzenet tartalmát, akárcsak az első tanítványok. Az egyházban régóta meghonosodott tévedések gátolták meg őket abban, hogy a prófécia egyik fontos tételét helyesen értelmezzék. Ezért, jóllehet hirdették azt az üzenetet, amelyet Isten általuk küldött a világnak, de mivel félreértették, csalódtak.
A Krisztus-várók nem a prófétikus időszakok kiszámításában tévedtek, hanem abban, hogy milyen esemény lesz a 2300 nap végén. E tévedés miatt csalódtak… Krisztus megjelent, de nem a földön, ahogy várták, hanem Isten templomában, a mennyei szentek szentjében, amint ezt az árnyékszolgálat jelezte.
Isten próbára akarta tenni népét. Keze eltakart egy hibát, amelyet a prófétikus időszakok kiszámításánál ejtettek. Az adventhívők nem jöttek rá a tévedésre, de a legképzettebb ellenfeleik sem… Miller és társai beteljesítették a próféciát, és hirdették az üzenetet, amelyet az ihletett Ige jövendölése szerint el kellett mondaniuk a világnak – de nem lettek volna képesek a hirdetésére, ha teljesen megértik a próféciákat, amelyek rámutatnak csalódásukra, és egy másik üzenetet hordoznak, melyet minden nemzetnek hirdetni kell, mielőtt Krisztus eljön.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, Nagy vallási ébredés; A beteljesedett próféciák c. fej.)
 
 
4 Elveszítette-e hitelét és ezzel együtt megbízatását Isten szemében a hívők csalódást átélt csoportja? Kikhez küldettek az Ige tanúsága szerint? Milyen újabb felismerésekre jutottak a csalódás okának kutatása közben, és azt követően?
 
„És mondta nékem: Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, nyelvek és királyok felől.” (Jel 10,11)
 
Az „ismét” kifejezés egyértelműen a megbízás folytatólagosságára utal. Az ószövetségi zsidó néppel ellentétben az adventmozgalom tagjai nem veszítették el Istentől kapott megbízatásukat. A zsidó nép tömegei közönyösek voltak és nem ismerték fel „meglátogatásuk idejét” (Lk 19,44), ezért zárult le megbízatásuk hosszú, másfél ezer éves időszaka. Az adventvárók közössége ezzel szemben éppen csak formálódott, és a középkor sötétségéből kiemelkedve tettek szert az időszerű igeismeretre. Ők éppenséggel várták, nagyon is várták Jézust. Azért csalódtak, mert kutatták az Írást, megértették, és vártak. Azok a felekezetek, amelyek egyrészt nem kerestek, másrészt az adventüzenetet hallva közömbösek maradtak Krisztus visszatérésének híre iránt, természetesen nem csalódtak – de vajon ettől lennének hitelesek?
 
„A szentély tana volt az a kulcs, amely megadta az 1844-es csalódás nyitját. Kerek, összefüggő és egységes igazságrendszerre derített fényt. Ennek ismeretében világossá vált, hogy Isten irányította a nagy adventmozgalmat. Egyértelmű lett, mi volt a szerepe Isten népének, és az is, mi lesz a további feladata… A szenthelyről sugárzó fény megvilágította a múltat, a jelent és a jövőt. Tudták, hogy a gondviselő Isten tévedhetetlenül vezette őket. Habár az első tanítványokhoz hasonlóan ők sem értették az üzenetet, amelyet tolmácsoltak, de az üzenet minden vonatkozásban helyes volt. Hirdetésével betöltötték Isten szándékát, és amit az Úrért tettek, nem volt hiábavaló…
A nép azonban még nem volt felkészülve arra, hogy Urával találkozzék. Még hiányzott valami a felkészülésükhöz. Világosságra volt szükségük, amely figyelmüket Isten mennyei templomára irányítja, hogy Főpapjuk szolgálatának hitben való felismerése közben új feladatokat lássanak meg. Az egyháznak további intő és eligazító üzenetet kellett kapnia… Azoknak, akik akkor élnek a földön, amikor Krisztus befejezi közbenjárását a mennyei templomban, a szent Isten színe előtt közbenjáró nélkül kell megállniuk. Ruhájuknak hótisztának kell lennie, jellemüknek »a meghintés vére« által meg kell tisztulnia a bűntől. Isten kegyelme és kitartó emberi igyekezet által győzniük kell a bűn ellen vívott harcban. Miközben a vizsgálati ítélet folyik a mennyben, és Krisztus a bűnbánó hívők bűneit eltávolítja a templomból, a földön Isten népének tagjai között a tisztogatás, a bűntől való szabadulás különleges munkájának kell végbemennie…
Jézus közbenjárásának áldása azokra árad, akik hitben elfogadják az engesztelés nagy jelentőségű szolgálatát. Azokon pedig, akik elvetik azt a világosságot, amely fényt áraszt erre a szolgálatra, nem nyugszik meg Isten áldása.
A hitetlen zsidók helyzete illusztrálja a közönyös és hitetlen látszatkeresztények állapotát, akik nem akarnak tudomást venni irgalmas Főpapjuk munkájáról.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 24. fej.)
 
Az adventvárás mellett a mennyei szentély tana, az ott folyó vizsgálati ítélet, a Tízparancsolat örök érvényű volta – beleértve az Isten nyugalomnapjáról szóló negyedik parancsolatot is – és a halottak öntudatlan nyugvása a feltámadásig jelentették a tanítások és hitelvek azon körét, amelyek felismerésére fokozatosan jutottak el, és amelyek tanítás tekintetében markánsan megkülönböztetik az adventizmust lényegében minden más keresztény felekezettől. Ennek is tudható be, hogy épp ezeken a pontokon (különösen a szentély és a szombat tekintetében) intézik hitelveink ellen a leghevesebb támadásokat a kívülállók, vagy az adventizmust valamilyen csalódás miatt elhagyók. Ezért is fontos, hogy személyes meggyőződésre jussunk e hitelveink tekintetében, hogy magunk is megálljunk, és szükség esetén másoknak is segíteni tudjunk.
Az „ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, nyelvek és királyok felől” jelentése az eredeti görög szövegben nemcsak a „felől”-t jelentheti, hanem azt is, hogy „előtt”. Az előbbi az üzenet tartalma tekintetében helytálló fordítás, az utóbbi pedig a címzettek tekintetében, tehát mindkettő jogosult értelmezés. Ez az ige egyértelmű elhívást, megbízást fejez ki. Ahogyan a múltban a zsidó népet elhívta Isten, hogy Izráel fiai az Ő tanúi legyenek mint „papok birodalma”, és „rájuk bízta az Ő beszédeit” (Rm 3,2), majd Krisztus követőit, a kereszténységet bízta meg ugyanezzel a feladattal (lásd Mt 21,43; 1Pt 2,9–10), most a végidőt és Krisztus eljövetelének közelségét felismerő csoport kapta a felelősségteljes megbízatást, hogy „minden ágazat, nyelv és nép” számára hirdesse „Isten országa evangéliumát”.
 
 
5 Milyen módon és milyen eszközök által kell képviselnünk ezt az üzenetet?
 
„Felelt nekem az Úr, és mondta: Írd fel [e] látomást, és vésd táblákra, hogy könnyen olvasható legyen.” (Hab 2,2)
„A názáreti Jézust, mint kente fel őt Isten Szent Lélekkel és hatalommal, s széjjeljárt, jót tévén és meggyógyítván mindeneket, akik az ördög hatalma alatt voltak, mert Isten volt vele.” (Ap csel 10,38)
„Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel! – azt mondja a Seregek Ura.” (Zak 4,6)
 
A Biblia igazságait szemléletesen kell az emberek elé tárnunk, minden olyan eszközt igénybe véve, amely segíthet megragadni a figyelmüket, és az evangélium üzenetét a lelkekben mélyre ültetni. Már az 1844-es mozgalom is így járt el, a korabeli viszonyokhoz mérten. Nekünk a ma lehetőségei között kell számba venni azokat az eszközöket, amelyek nem jelentenek szükségtelen hivalkodást, ugyanakkor alkalmasak lehetnek az emberek elérésére. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a legkiválóbb és leghatásosabb eszköz sem pótolja Krisztus személyes ismeretét, a szolgálata iránti készséget, és azt a vágyat, hogy embereket a Megváltóhoz és üdvösségre vezessünk.
 
„Isten ma is egyházát használja fel szándékának kinyilatkoztatására e földön. A kereszt hírnökei ma városról városra, országról országra járnak, és előkészítik Krisztus újbóli jövetelének útját. Hirdetik, hogy Isten törvénye: az élet zsinórmértéke. A Mindenható Lelke készteti az emberi szíveket, és mindazok, akik befolyásának engednek, az isteni igazság tanúivá lesznek. Megszentelt életű férfiak és nők sok helyütt továbbadják azt a világosságot, amelyet Krisztus által nyertek. És miközben szétárasztják a fénysugarakat – mint tették azok, akik pünkösd napján részesültek a Lélek keresztségében –, állandóan többet és többet nyernek a Lélek erejéből. Ily módon világítja be Isten dicsősége a földet.” (Ellen G. White: Az apostolok története, A Lélek adománya c. fej.)
 
A gondolkodásunk hajlamos beszűkülni, és csak arra gondolunk, hogy az evangéliumot szóban hirdessük, pedig Jézus Krisztus szolgálatában a gyógyítás nagyobb helyet kapott. „Szolgálata során Jézus több időt szentelt gyógyításra, mint prédikálásra” – írja Ellen White A nagy Orvos lábnyomán című könyvben (14. o.). Mi is hasonló tanácsokat kaptunk: az egészségügyi üzenet, amely közvetlenül szolgálja az ember jólétét, egészségét, lelki, szellemi tisztaságát, támogassa az evangélium szóbeli hirdetését:
„Isten azt kívánja, hogy alapítsunk egészségügyi intézményt, amely a befolyásával majd szorosan kapcsolódik a halhatatlanságra készülő halandókért végzett befejező munkához… Ennek az intézménynek az lenne a nagyszerű küldetése, hogy javítsa a test egészségi állapotát, s ezáltal a szenvedők még többre értékeljék az örökkévaló dolgokat… Nem nyereség céljából kell megalapítanunk, hanem hogy segítségére legyen Isten népének az olyan fizikai és szellemi egészségi állapot elérésében, amely képessé teszi arra, hogy helyesen értékelje a megváltást, melyet oly drága áron vásárolt meg számukra Üdvözítőnk. (…)
Az egészségügyi misszió a harmadik angyal üzenetének jobbkeze, amelyet hirdetnünk kell a bukott világnak. Az orvosok, a kórház vezetői és alkalmazottai, ha becsületesen elvégzik a rájuk bízott feladatot, az isteni üzenetet hirdetik. Így az igazság eljut minden nemzethez, néphez és nyelvhez. E munka egyik részét a mennyei angyalok végzik. A szenvedéstől szabadulók szívében örömet ébresztenek. Isten iránti hálaadás fakad azok ajkán, akik befogadják az értékes igazságot.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, I. köt., 523. o.; VI. köt., 229. o.)
 
 
6 Milyen ismertetőjeggyel hitelesíti és segíti Isten a végidő leghevesebb küzdelmébe menetelő népét?
 
„Megharagudott azért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadakozzék egyebekkel az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél volt a Jézus Krisztus bizonyságtétele.” (Jel 12,17)
„…Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke.” (Jel 19,10)
 
A 12. fejezet beszámolóját olvasva megfigyelhetjük, hogy a sárkány haragja egyre fokozódik. Nem csoda, hiszen a nagy küzdelmet elveszítette, sorsa megpecsételődött, haragját pedig immár nem élheti ki a Fiún, mert Ő már Istenhez ragadtatott (12,5). Ezért a sárkány mindinkább nekikeseredett haraggal Krisztus követői ellen fordul. Ilyen körülmények között Isten is fokozottan támogatja népét.
Isten a történelem során mindig arra használta a prófétai szolgálatot, hogy népének egyértelmű, közvetlen vezetést adjon. Az üdvtörténet szempontjából különösen nehéz időszakokban ez jól megfigyelhető. A babiloni fogságra vitel idején például egy időben, három különböző helyszínen három próféta szolgálta Isten népének a lelki érdekeit (Dániel a babiloni udvarban, Ezékiel a fogságra vittek, Jeremiás pedig a szülőföldjükön maradt nép körében). Mindezek ismeretében nem az a különös, hogy ha a végidőben is megjelenik ez a lelki ajándék (1Kor 12,10), hanem az lenne rendhagyó, ha ez elmaradna éppen egy ilyen rendkívüli időszakban, amikor a küzdelem és az ellenség haragja a tetőpontjára hág. A 17. vers pedig kifejezetten állítja, hogy a végső küzdelem idején megtalálható Isten népénél ez az ismertetőjegy.
Mindezt komolyan véve az az egyedül helyes magatartás, ha a Biblia olvasója mintegy hitelesítő jegyként keresi, melyik keresztény felekezet körében jelenik meg a prófétálás a vég idején, ahelyett, hogy megütközne rajta, vagy esetleg elbizonytalanodna. Mi se zavartassuk magunkat, ha valaki ebben a tekintetben kritizálja hitünket és közösségünket, hanem legyünk készek megosztani vele meggyőződésünk bibliai alapjait.
Az adventizmus történetében, annak kezdetétől fogva Ellen G. White személye és munkássága minden jel szerint beteljesítette ezt a jövendölést. Így hangzik önvallomása a szolgálatáról: „Beszédemben azt mondtam, nem állítom magamról, hogy prófétanő vagyok. Néhányan meglepődtek ezen a kijelentésen, és mivel olyan sokat beszélnek erről, megpróbálok rá magyarázatot adni. Voltak, akik prófétanőnek neveztek, de én soha nem használtam ezt a címet. Nem feladatom, hogy így jelöljem magam. Azok, akik vakmerően napjaink prófétáinak nevezik magukat, gyakran Krisztus ügyének meggyalázói. Munkám sokkal többet foglal magában, mint amit e név jelöl. Az Úr küldöttének tartom magam, aki népéhez szóló üzeneteit közvetíti.” (55. levél, 1905)
Sajátos szerepét mi sem mutatja jobban, hogy a markánsan adventista hitelvek (szentélytan, szombatünneplés stb.) egyike sem származott tőle, egyiket sem általa „üzente” Isten az adventistáknak. Hasonlóképpen igaz, hogy sohasem töltött be formális felelős vezetői tisztséget az egyházban. Miben állt akkor szolgálatának a jelentősége? Írásművei és szóbeli szolgálata révén a mélyebb igeismeretre és istenismeretre vezetett el, mintegy kisebb világosságként a nagyobbhoz. A végidő bibliai próféciáinak részletesebb magyarázatával, kifejtésével pedig mintegy a révkalauz szerepét töltötte be az üdvtörténet utolsó szakaszán. Eközben személyeknek szóló bizonyságtételei egyszerre jelentettek segítséget a címzettnek és azoknak, akik a lelkiismeretükre hallgatva felismerték helyzetük hasonló voltát.
Fontos személyes meggyőződést kialakítanunk azt illetően, hogy szolgálata csakugyan Istentől való volt-e, és az Ő jóváhagyásával történt-e. Ebben egyrészt annak a számbavétele segíthet bennünket, hogy az elmúlt bő száz esztendőben mi teljesedett be az írásaiból (lásd például a Vatikán politikai szerepének növekedése és egymásra találása az Egyesült Államokkal, ami még néhány évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlennek tűnt), másrészt ha a műveit olvasva személyesen szerzünk benyomásokat, tapasztalatokat, hogy összhangban szól-e a Szentírással, és ugyanazt a nemesítő, jellemformáló hatást tapasztaljuk-e. Erre a célra különösen alkalmas a Korszakok küzdelme sorozat 1., 3. és 5. kötete, amelyeket maga a szerző külön is ajánlott (a Pátriárkák és próféták, a Jézus élete és A nagy küzdelem). Aki személyes tapasztalatokat szerez e tekintetben, annak könnyebb lesz kezelnie azokat a kritikai oldalakat is, amelyekkel az interneten találkozhat ebben a témakörben.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.