Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nagy küzdelem – mindenek alapja és háttere

2013.01.18

KépMeghatározó jelentőségű, hogy minek a fényében értelmezzük az életünket, önmagunkat és a bennünket körülvevő világ történéseit és eseményeit. A Szentírás szerint beleszülettünk egy évezredek óta tartó küzdelembe, melyet emberi értelemmel felfoghatatlan erők vívnak egymással. Ennek a küzdelemnek a középpontjában nem mi állunk, mégis döntő módon meghatározza jelenlegi és eljövendő életünket az, hogy ennek tudatában és ehhez mérten élünk-e. Tanulmányunkban ezzel a mindent meghatározó nagy küzdelemmel foglalkozunk. A téma azért kívánkozik előre a tanulmányok sorában, mert minden hitelvünk, sőt még a Szentírás is későbbi eredetű, és csak e nagy küzdelem ismeretében értelmezhető. A nagy küzdelemből kiinduló, azt alapul vevő szemlélet az az átfogó koncepció, amely a hetednapi adventista hitelvek összetartó ereje.

1 Mit érthetünk meg a Bibliából a világegyetemben most is zajló nagy küzdelem kezdeteiről és kiváltó okáról? 

 
„És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodtak a sárkánnyal, és a sárkány is viaskodott és az ő angyalai, de nem vehettek diadalmat, és a helyük sem találtaték többé a mennyben.” (Jel 12,7–8)
„Holott te ezt mondtad szívedben: Az égbe megyek fel, Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén, messze északon. A magas felhők fölé hágok, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa 14,13–14)
„Voltál felkent, oltalmazó Kérub, és úgy állítottalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen voltál útjaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned. Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg, és vétkeztél; azért levetettelek téged az Isten hegyéről, és elvesztettelek, te oltalmazó Kérub, a tüzes kövek közül. Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben.” (Ezék 28,14–17)
 
 A viaskodás tehát az égben kezdődött, a bűn megjelenése a mi világunkban már csak következménye, újabb stádiuma volt ennek a konfliktusnak. A két egymással küzdő tábor vezető alakjait jelképesen mutatja be az idézett szakasz: a sárkány maga Sátán (lásd Jel 12,9), vele szemben pedig Isten Fia áll, akire itt az írás a sokatmondó Mihály névvel hivatkozik, amelynek eredeti jelentése „ki olyan mint Isten?”. A küzdelem elsődleges tétje tehát az, hogy ki hasonló Istenhez, ki méltó arra, hogy uralkodjon a világegyetem lakói fölött, kié legyen az elsőség.
Sátánt az az indíték vezérelte, hogy mind magasabbra, egyenesen Isten Fiának helyére törjön: „Hasonló leszek a Magasságoshoz…” Istenhez hasonlóvá válni önmagában nemes törekvés is lehetne, hiszen Isten bennünk is a saját képmását kívánja helyreállítani. Sátánt azonban nem a jellembeli szépség és jóság ragadta meg, hanem a dicsőség és a hatalom.
 
„Bár minden dicsősége Istentől származott, ez a hatalmas angyal odáig jutott, hogy azt a sajátjának tekintette. Méltósága, amelyet kapott, a mennyei sereg fölé emelte, mégis elégedetlen volt az általa elfoglalt hellyel, és odáig merészkedett, hogy az egyedül Istent illető hódolatot kívánta magának. Ahelyett, hogy minden teremtett lény figyelmét mindenekelőtt Istenre igyekezett volna irányítani, hogy Teremtőjükhöz ragaszkodjanak, Őt szeressék, Lucifer inkább azon fáradozott, hogy szolgálatukat és hűségüket saját magának szerezze meg. Arra a dicsőségre vágyott, amellyel a végtelen Atya a Fiát ruházta fel: ezzel az angyalfejedelem olyan hatalomra tört, amely kizárólag Krisztust illette meg…
Elégedetlensége alaptalannak bizonyult, és megmutatták neki, milyen következménnyel jár majd, ha kitart a lázadásban. Lucifert meggyőzték arról, hogy téved… Elérkezett a végső döntés ideje: vagy teljesen meghódol Isten uralma előtt, vagy nyíltan fellázad ellene. Majdnem meghozta a döntést, hogy visszakozik, de a büszkeség megakadályozta ebben. Olyan valaki számára, akit ekkora tisztelet övezett, túl nagy áldozatnak tűnt elismerni, hogy tévedett, elképzelései hamisak voltak, és alávetni magát annak a tekintélynek, amelyről be akarta bizonyítani, hogy igazságtalan. Kijelentette, hogy ha az angyalok szilárdan kitartanak mellette, még elérhetik mindazt, amire vágynak. Konokul védte saját álláspontját, és teljesen belevetette magát a Teremtője elleni nagy küzdelembe…” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 1. fej. – ehhez a tanulmányunkhoz olvassuk el otthon a Pátriárkák és próféták egész első fejezetét!)
 
A világegyetemre nyomort és szenvedést zúdító lázadás gyújtópontjában tehát olyan hétköznapi, látszólag nem is súlyos hibának számító szemlélet melengetése állt, mint az önfelmagasztalás és függetlenség szelleme. A fenti idézet szerint ráadásul Sátán majdnem visszakozott, a büszkesége akadályozta meg ebben. Melyikünkben ne élne egy kis függetlenségi vágy, egy kis büszkeség? Melyikünk tartja ezt veszélyesnek vagy elítélendőnek? Pedig a Szentírás tanúsága szerint ezek az indítékok jelentették a gyökerét az egész világegyetem harmóniáját megbontó és mérhetetlen szenvedést okozó lázadásnak, és ez bennünket is megkísérthet: „Szükséges annakokáért, hogy a püspök… ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék.” (1Tim 3,6) Aki enged ennek a kísértésnek, az eltorzul, és alkalmatlanná válik az együttélésre, következésképpen Isten országára.
Isten nem egyszerűen a saját hatalmát vagy trónját védi ebben a küzdelemben, hanem a teremtett világot kívánja megszabadítani a bitorlótól. Két értékrend küzd egymással, nem csupán két személy: melyik szolgálja inkább a teremtett világ boldogságát, következésképpen melyik jogosult a létezésre?
A küzdelem tétje tehát az egész világegyetem sorsa és boldogsága, s nem pusztán rólunk, elbukott teremtményekről szól. Mégis, ebben a gigászi összecsapásban Istenek csodálatos módon mindannyiunkra gondja van, és úgy próbál bennünket a személyes életünkben üdvösségre segíteni, mintha egyedül mi lennénk bajban és szorulnánk a segítségére. Mihályra, azaz Jézus Krisztusra is úgy hivatkozik Dániel könyve, mint aki „a ti fejedelmetek”, aki „a te néped fiaiért áll” (Dn 10,21; 12,1), amellett, hogy a jó erőinek fővezére.
 
2) A mennyben kezdődött küzdelem színtere a mi világunkba. 
 
„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet Isten teremtett, és mondta az asszonynak: »Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?« És mondta az asszony a kígyónak: »A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, de annak a fának a gyümölcséből, mely a kert közepette van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.« És mondta a kígyó az asszonynak: »Bizony nem haltok meg, hanem tudja az Isten, hogy amely napon esztek abból, megnyilatkoznak a szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.« És látta az aszszony, hogy jó az a fa eledelre, s kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakasztott azért annak gyümölcséből, és evett, és adott vele levő férjének is, és az is evett. És megnyilatkoztak mindkettőjük szemei, s észrevették, hogy mezítelenek, fügefalevelet aggattak azért össze, és körülkötőket csináltak maguknak. És meghallották az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben járt, s elrejtőzött az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.” (1Móz 3,1–8)
             
Hamar megjelent a kísértő, és vele együtt a bűn is az újonnan teremtett világban. Egy ember engedetlensége elég volt ahhoz, hogy a föld Sátán fennhatósága alá kerüljön. Az ember ugyan nem szerzője a bűnnek, mivel maga is megkísértetett, de felelős azért, hogy a kísértéskor nem Istent, nem a jót választotta. Ez érvényes minden bűnre és minden bűnösre a mai napig, így ránk is.
Sokan zúgolódnak, hogy Isten miért engedte meg a bűneset bekövetkeztét, miért szolgáltatta ki az embert Sátán támadásának, és az azt követő elesésnek. Ez azonban helytelen megközelítés, ösztönös gondolkodásra vall. Az értékítéletünk akkor méltányos, ha figyelembe vesszük, hogy
– Isten figyelmeztette az embert a veszélyre, az ellenség létezésére, és azokra a következményekre, amelyekkel engedetlensége esetén számolnia kell,
– meghagyta azt a szabadságot az embernek, amire mi máskülönben nagyon kényesek vagyunk, Ő pedig minden teremtményének biztosítja,
– ami talán a legfontosabb: Isten a hűtlenség bekövetkezése, a bűn elkövetése után sem vetette el, nem semmisítette meg az embert. Nem mondott le sem a bűnös emberpárról, sem a még meg nem született nemzedékekről, pedig eleve tudta, hogy túlnyomó többségük maga is lázadó lesz. Ezzel szemben kihirdette az előre megalkotott megváltási tervet, és megkezdte a végrehajtását, ami hosszú, küzdelmes, fájdalommal és áldozatokkal teljes – legfőként éppen az Alkotóra nézve!
A mi helyzetünk is hasonló az első emberpáréhoz: megadatott, hogy ismerhetjük Istent, az Ő kívánalmait, törvényeit, tudunk az ellenség létezéséről, és arról, milyen következményekkel jár az engedetlenség. Mégis sokszor esünk bűnbe, aminek a mi esetünkben – sok-sok embertársunkkal ellentétben – már nem a tudatlanság az oka, hanem a kísértéssel szembeni könnyelműség és az Isten iránti tiszteletlenség – éppúgy, mint Ádámék esetében. Ráadásul sokan esnek ma is – Ádámhoz hasonlóan – a felelősség áthárításának bűnébe, amikor azt kérdezik, hogy „ha van Isten, akkor miért…?”, miközben Isten törvényeit figyelmen kívül hagyva élnek, és háborognak ennek következményei miatt.
Ha elfogadjuk azt a látásmódot, hogy mindent a nagy küzdelem fényében értelmezzünk, akkor sok mindenre választ kapunk és sok mindent megértünk. Megértjük egyebek mellett azt is, hogy miért fontos megszívlelni az apostoli felhívást: „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések… királyokért és minden méltóságban levőkért.” (1Tim 2,1–2) Hiszen az egész történelmünk során hatalmas erők küzdenek a társadalmi vezetők fölötti befolyás megszerzéséért (lásd például Dn 10,12–13. 20–21), ezért komoly szerepük van az értük mondott imáknak.
 
3)
„Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Móz 3,15)
„Megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.” (Ésa 53,5)
             
– Isten ellenségeskedést támaszt a bűnnel szemben minden egyes ember lelkében, és szövetséget kínál nekünk a szabadságunkért folytatott harcban. Hogy ez az ellenségeskedés kinek az életében mennyire teljesedik ki, az rajtunk múlik.
– Ez az ellenségeskedés a jövendölés szerint akkor érte el a tetőpontját, amikor Isten Fia emberré lett, követte a bukott angyalt az általa uralt világba, hogy emberként, kiszolgáltatottan folytassa vele azt a harcot, amely a mennyben kezdődött.
– Az egyes emberen túl Isten egy népet is elhívott mind az Ó-, mind az Újszövetségben, hogy ismeretét és az evangéliumot terjessze.
– A választott nép számára adott szertartási rend a megváltás, a helyettes áldozat hatalmas eszméjét volt hivatva szemléletessé tenni, és ezzel a Krisztus helyettes áldozatát megelőző korokban a bűnösnek reménységet adni.
– Isten Fiának áldozata a csaló leleplezésén túl arra is alkalmas, hogy bennünket, bűntől beteg embereket meggyógyítson: „az Ő sebeivel gyógyultunk meg”. A bűn okozta szenvedését és küzdelmét szemlélve elborzadunk és visszariadunk a rossztól.
Isten tehát olyan eszközökkel él, amelyek alkalmasak lehetnek a lélek, a gondolkodás, a felelősségérzet, az erkölcsi értékítélet befolyásolására, és ezzel arra, hogy a teremtmény önként, meggyőződésből hagyjon fel a rosszal és álljon az igazság oldalára.
„Mivel Isten csak szeretetből fakadó szolgálatot fogadhat el, teremtményei engedelmességének arra a meggyőződésre kell épülnie, hogy Isten jó és igazságos. Mivel a menny és a többi világ lakói akkor még nem ismerték a bűn jellegét és következményeit, nem látták volna meg Isten igazságos és irgalmas voltát, ha Sátánt elpusztítja. Ha Sátán azonnal megszűnik létezni, Istent inkább félelemből szolgálták volna, mint szeretetből. A csaló befolyása nem szűnt volna meg teljesen, és nem semmisül meg egészen a lázadás szelleme. A bűnnek be kellett érnie…” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, A bűn eredete c. fej.)
 
„Nagy kegyelmében, isteni jellemének megfelelően Isten hosszútűrő volt Lucifer iránt. A zúgolódás és elégedetlenség szelleme mindaddig ismeretlen volt a mennyben – új volt, különös, titokzatos és rejtélyes. Eleinte maga Lucifer sem volt tisztában érzései valódi természetével. Egy ideig félt kifejezésre juttatni gondolatait és elképzeléseit. Mégsem hessegette el őket magától. Nem látta, hogy milyen irányba sodródik. Tévedéséről azonban olyan erőfeszítésekkel próbálták meggyőzni, amelyeket csak a végtelen szeretet és bölcsesség volt képes kigondolni. (…)
Isten csak az igazsággal és igazságossággal összeegyeztethető eszközöket alkalmazhatott. Sátán viszont olyanokat is, amelyeket Isten sohasem – hízelgést és csalást. Meg akarta hamisítani Isten szavát, és hamis színben tüntette fel kormányzásának elveit, azt állítva, hogy Isten nem volt igazságos, amikor törvényeket szabott az angyaloknak, amikor pedig hódolatot és engedelmességet követelt teremtményeitől, azzal csupán önmaga felmagasztalására törekedett. E rágalmak miatt kell bemutatni a menny és minden világ lakói előtt, hogy Isten kormányzása igazságos, törvénye tökéletes. Sátán azt a látszatot keltette, hogy ő a világegyetem javát igyekszik előmozdítani. Mindenkinek meg kell ismernie a bitorló igazi jellemét és valódi céljait. Időre van szükség, hogy gonosz tetteivel leleplezze magát.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 1. fej.)
 
„Sátánnak alaposabban ki kellett bontakoztatnia elveit, hogy az Isten kormányzása elleni vádját igazi megvilágításban lássa minden teremtett lény, s a Teremtő igazságossága, irgalma és törvényének változhatatlansága örökre vitán felül álljon. Az egész világegyetem érdekében van szükség erre. Sátán lázadása tanulságul szolgál a világegyetem számára az egymást követő századok során: örök bizonyságul a bűn jellegéről és borzalmas következményeiről. A sátáni elv megvalósulása, az emberekre és angyalokra gyakorolt hatása mutatja, mi következik Isten tekintélyének elvetéséből. Nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten kormányzatának és törvényének létével fonódik össze minden teremtmény jóléte. A lázadás szörnyű emléke örök időkön át védeni fogja a szent lényeket a törvényszegés természetének fel nem ismerésétől, a bűn elkövetésétől és a büntetéstől.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, A bűn eredete c. fej.)
 
4) Sátán eszköztára
 
„Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja.” (Jn 8,44)
„Jézus felelvén, mondta nekik: Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket, mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: »Én vagyok a Krisztus«, és sokakat elhitetnek… És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek… Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (Mt 24,4–5. 11. 24)
„A gyülekezetekből kirekesztenek titeket, sőt jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik. És ezeket azért cselekszik veletek, mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem.” (Jn 16,2–3)
 
Hazugság, csalás, megtévesztés és erőszak – nincs új a nap alatt. Sátán ezeket az eszközöket váltogatja évezredek óta, és az általa használt földi hatalmak is ennek köszönhetően eredményesek: „Ezek országai után, amikor elfogynak a gonoszok, támad egy kemény orcájú, ravaszságokhoz értő király. És annak nagy ereje lesz, noha nem a maga ereje által, csodálatosképpen pusztít és jó szerencsével halad és cselekszik, s elpusztítja az erőseket és a szentek népét. És a maga eszén jár, s szerencsés lesz az álnokság a kezében, és szívében felfuvalkodik, hirtelen elveszt sokakat, sőt a fejedelmek fejedelme ellen is feltámad, de kéz nélkül rontatik meg.” (Dn 8,23–24)
„Szerencsés lesz az álnokság a kezében” – így történt az Édenben is, ezzel próbálkozott a pusztai megkísértés során, és a keresztnél is („ha Isten Fia vagy…” – hangzott mindkét esetben). Már a mennyben is ezzel az eszközzel élt:
 
„Lucifer úgy gondolkodott, hogy ha a mennyei angyalokat maga mellé tudná állítani a lázadásban, a világok is mind vele tartanának. Ravaszul mindig a saját nézőpontjából mutatta be a kérdést, álokoskodást és csalást alkalmazva céljai eléréséhez. Mestere volt a megtévesztésnek. A hamisság palástja mögé rejtőzve előnyre tett szert. Annyira titokzatosságba burkolta minden tettét, hogy nehéz volt leleplezni az angyalok előtt tevékenységének igazi természetét. Amíg teljesen ki nem bontakozott, addig nem tűnhetett annyira gonosznak, mint amilyen valójában volt. Elégedetlenségét nem tekintették volna lázadásnak. Még a hűséges angyalok sem tudták teljesen kiismerni jellemét, vagy meglátni, hová vezetnek a tettei.
Lucifer kezdetben úgy irányította a kísértéseit, hogy ő maga a háttérben maradt. Azokat az angyalokat, akiket nem tudott teljesen a maga oldalára állítani, a mennyei lények érdekei iránti közönnyel vádolta meg. Pontosan azzal vádolta meg a hűséges angyalokat, amit valójában ő tett. Az volt a módszere, hogy körmönfont érvekkel zavart keltett Isten szándékait illetően. Titokzatosságba burkolt mindent, ami egyszerű volt, és mindent ravaszul kiforgatva kételyt ébresztett Isten legegyszerűbb kijelentéseivel szemben is. Az isteni kormányzáshoz oly szorosan kapcsolódó magas tisztsége még nagyobb súlyt adott állításainak.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 1. fej.)
 
5) A nagy küzdelem végső kimenetele
 
„Amikor elvette Jézus az ecetet, ezt mondta: »Elvégeztetett!« És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.” (Jn 19,30)
„Hallottam nagy szózatot az égben: Most lett meg az üdvösség és az erő, a mi Istenünk országa, és az ő Krisztusának hatalma, mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, aki vádolta őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt.” (Jel 12,10)
„És akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, s meglátják az embernek
Fiát eljönni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel. És elküldi angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” (Mt 24,30–31)
„Láttam királyiszékeket, és leültek azokra, s adatott nékik ítélettétel… És amikor eltelt az ezer esztendő… a pokol és a halál vettettek a tűz tavába… Ezután láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt…” (Jel 20,4–14; 21,1)
             
A „nagy szózatként” felhangzó „Most lett meg az üdvösség és az erő” ünnepélyes bejelentés akkor hangzott fel a mennyben, amikor Jézus Krisztus helyettes áldozata megvalósult.
A nagy terv célba ért, a küzdelem eldőlt, az el nem bukott, bűntől szabad világegyetem lakói örülhettek. Az „elvégeztetett” nem a legyőzött szenvedő fájdalmas sóhaja volt, hanem a győztes diadalkiáltása. Jézus Krisztus az utolsó pillanatig ellenállt Sátán heves kísértéseinek, és a halál közeledtét érezve tudta, hogy azzal kívül fog kerülni a nagy ellenség hatáskörén. A küldetését hibátlanul bevégezte, és győzelmet aratott lázadó teremtménye fölött. Ettől kezdve a küzdelem végkimenetele már nem kérdés, a kérdés csupán az, hogy Isten a maga bölcsességében azt hogyan bontakoztatja ki.
A küzdelem csúcspontja a végső összecsapás lesz a földi történelem végén, az „Úr napja”, a legvégső események sora, amely a hét csapást és a nagy nyomorúság idejét foglalja magában, amikor Isten megmutatja végre a hatalmát (lásd Mal 3,17–18), és amit Isten Fiának mindent lezáró, dicsőséges megjelenése követ majd. Akkor majd eltűnik a látható világot a láthatatlantól elválasztó függöny.
A bűn történelmének lezárulásáról azonban csak a végső ítélet lefolytatása, kihirdetése és végrehajtása után beszélhetünk, amikor az egész emberi történelem és benne minden egyes emberi sors erkölcsi kiértékelésére sor kerül, miután mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy büntetését.
 
6) Melyik oldalon állok a nagy küzdelemben?
 
„Ne gyűlöljem-é, Uram, a téged gyűlölőket? Az ellened lázadókat ne utáljam-é? Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek!” (Zsolt 139,21–22)
„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresvén, kit elnyeljen. Akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be.” (1Pt 5,8–9)
„Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak: válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok; akár azokat az isteneket, akiknek a ti atyáitok szolgáltak, amíg túl voltak a folyóvízen, akár az emoreusok isteneit, akiknek földjén lakoztok – én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.” (Józs 24,15)
 
Mi beleszülettünk ebbe a küzdelembe, nem a mi választásunk volt. Azonban az már a mi döntésünk, hogyan foglalunk állást benne, dönteni pedig mindenkinek kell. Nem véletlen, hogy Józsué, később pedig Illés döntésre késztette Isten népét, hiszen az emberi természet örök hajlandósága a halogatás. Halogatni úgy is lehet, hogy elvben, értelemmel állást foglalunk ugyan a jó mellett, de a teljes önmegtagadás és önátadás hiányában mégis két Úrnak szolgálunk, ami valójában az ellenség szolgálatát jelenti. „Bizony, bizony mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.” (Jn 8,44)
A döntés, ezen belül pedig a jó döntés meghozatalában a legfőbb hajtóerő az lehet, ha folyamatosan szemléljük a nagy küzdelmet és annak szereplőit. Kicsoda Sátán, hogyan tette tönkre teremtmények tömegeit, végső pusztulásukat okozva. Mit tett ezzel szemben Isten, milyen türelemmel küzd minden egyes teremtménye megmentéséért, belátásra vezetéséért. Mindezt szemlélve, ennek a hatása alá kerülve lehetetlen, hogy ne szülessen meg bennünk is ugyanaz az elkötelezettség, aminek Dávid ad hangot az idézett zsoltárban. Nem maradhatok közömbös, én magam is elkötelezetté váltam a nagy küzdelemben. Ha ez az elhatározás megszületik a lelkünkben, az a bűnnel szemben folytatott küzdelmünkben is döntőnek fog bizonyulni. Hiszen lehetetlen ezt a küzdelmet és Isten áldozatvállalását szemlélni, s közben tovább cimborálni a rosszal. „Álljon el a hamisságtól mindenki, aki Krisztus nevét vallja.” (2Tim 2,19) Ez a legfőbb próbája annak, hogy valódi döntés született-e az életünkben, vagy még mindig kétfelé sántikálunk. Meg kell értenünk, hogy a nagy küzdelem már eldőlt, Isten csak arra vár, hogy mi is meghozzuk a saját döntésünket mellette, vagy ellene.
 
„A Biblia önmagát magyarázza. Igehelyet igehellyel kell egybevetnünk. A Szentírás tanulmányozójának meg kell tanulnia, hogy az igét egészként szemlélje, és lássa, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a részei. Ismerjük meg a Biblia nagyszerű központi témáját: mi volt Isten eredeti szándéka a világgal, hogyan vette kezdetét a nagy küzdelem, és magát a megváltás művét. Meg kell értenünk az uralomért küzdő két elv természetét, és tudnunk kell, hogyan követhetjük nyomon munkálkodásukat a történelem és a próféciák feljegyzéseiben a célba érkezésig. Látnunk kell, hogyan jelenik meg ez a küzdelem az emberi élet minden mozzanatában, hogyan mutatkozik meg az életünk minden tettében a két, egymással összeegyeztethetetlen indíték valamelyike, és hogy egyiknek vagy másiknak engedve döntjük el, melyik oldalon találtatunk majd a küzdelemben.” (Ellen G. White: Előtted az élet/Nevelés, 190. o.)
 
Vajon az erő forrását jelenti számomra a nagy küzdelem tudata, vagy bénít és akadályoz, amikor a bűn és a szenvedés világában a mindennapi élet teendőivel kell megbirkóznom?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.