Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A halottak állapota és az örök élet reménysége

2013.01.18

1 Mi volt Isten eredeti elképzelése az életünkkel? Minek a hatálya alá került minden ember a bűneset következtében?

 
„Teremtette Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket… És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó… És parancsolta az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz.” (1Móz 1,26–31; 2,16–17)
„Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Rm 5,12, vö. 6,23)
Zsidókhoz írt levél 2,14–15
 
Lásd még: 1Móz 3,17–19.
 
Isten az embert nemcsak a maga képére és hasonlatosságára formálta meg, hanem az örök élet távlatát is neki ajándékozta. A Szentírás szerint tehát nem néhány rövid, fájdalmas évtizedre, hanem örök életre teremtette – ahol a fájdalom, sírás, kétségbeesés, reménytelenség, félelem, gyász és halál ismeretlen tényezők lettek volna. Az örökkévalóság állt volna az ember rendelkezésére a szeretet megélésére, megtapasztalására és továbbadására. Az Istennel való személyes találkozás, beszélgetés, tanulás, fejlődés és örömteli tevékenység mind-mind az Örökkévaló tervét képezte, hogy az embernek örömet és boldogságot nyújtson.
De az ember semmibe vette ezt a határtalan lehetőséget és szeretetet. A saját útját választotta. Ezzel beengedte a világba a fájdalom, a kudarc, a reménytelenség és a halál elleni mindennapi, kilátástalan küzdelmet. A rossz oldalára állt, amikor Isten határozott figyelmeztetése ellenére szóba elegyedett a Kísértővel. Ennek következményeként megszűnt az Életadóval való kapcsolatunk, elidegenedtünk tőle, és így egymástól is. Azonnal megjelent egymás vádolása, a szeretetlenség, félelem, aggódás, fájdalom, és megrendítő jövőként a halál. Egy ítélet végrehajtására váró lény lett belőlünk: „Por vagy, és ismét porrá leszel.” (1Móz 3,19); „…és a halál porába fektetsz engem” (Zsolt 22,16); „Te visszatéríted a halandót a porba” (Zsolt 90,3).
„Az a »gyermetegen egyszerű« történet azonban, amit a Genezis elmond, mégis a legtöbb és a legmélyebb, amit erről a tragédiáról tudhatunk. Olyanná szerettünk volna lenni, mint az Isten. Azóta az ember elveszítette ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten közelségét. Lemozdultunk eredeti önmagunkról. Innét van minden kettősségünk. Halandókká váltunk. Megnyílt a szemünk az elidegenedésre, a látszatra, a hiúságra, a test szégyenére és a paráznaságra, a minden-tükrök-univerzumára, a gőgre, önzésre és a hazugságra.” (Pilinszky János)
 
„Amikor Ádám és felesége a hervadó virágok és a hulló falevelek láttán először szembesült az elmúlás jegyeivel, gyászuk mélyebb volt, mint ahogy ma az emberek halottaikat siratják. A virágok hervadása is elszomorító volt, de a sudár fák is elhullatták levelüket, s a látvány ősszüleink emlékezetébe véste azt a változhatatlan tényt, hogy a halál minden élőlény osztályrésze lett.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 44. o.)
 
A Szentírás szerint tehát a halál az Istentől való eltávolodás következménye, az örök élet hiánya.
 
 
2 Mikor jelentkezett Sátán először a halálnak mint az emberi bűn következményének a tagadásával? Hogyan jelent meg a népek kultúrájában és eszmerendszerében az a gondolat, hogy az ember a halála után bizonyos értelemben tovább él? Mit mond erről a Szentírás?
 
„És mondta a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg.” (1Móz 3,4)
 
Lásd még: Préd 3,21; 7,29; 2Tim 2,16–18.
 
Ha végigtekintünk a különböző népek kultúráján, szokásain, vallásán és eszmerendszerén, akkor egyértelműen azt látjuk, amit bölcs Salamon leírt: „az emberek kerestek sok kigondolást” (Préd 7,29). Istentől eltávolodva a halál foglyai lettek, de hogy kitérjenek az azzal való szembesülés elől, hogy a „bűn zsoldja a halál” (Rm 6,23), kitaláltak sok mindent, hogy a halál tényével szemben vigasztalást találjanak. A halál utáni, a bűn következményétől független élet elgondolását nemzedékről nemzedékre örökítették. Azt állították, hogy az ember nem hal meg, legfeljebb a teste porlad el, de a lelke tovább él, és így az élet, bár megváltozott formában, de folytatódik. Ez a Biblia tanításától teljesen idegen és hamis állítás az Édenben hangzott el először, és azóta végigkíséri az egész világtörténelmet. „Bizony nem halsz meg”, elkövetheted a bűnt, ne félj a haláltól, nem leszel a foglya – ezt hazudta a kígyó az első emberpárnak, ellentmondva „az igazmondó Isten” szavainak.
„A lélek halhatatlanságának tana attól származik, aki már kezdetben azzal a hazugsággal vezette félre ősszüleinket az Édenben: »Nem fogtok meghalni«, holott Isten éppen az ellenkezőjét állította. Az egyházak, különböző vallások képviselői, kimagasló alakjai, a bölcselet, az irodalom az ősi kígyó ezen hazugságát védelmezték, és mellette törtek lándzsát a Biblia tanításának elferdítése és helytelen értelmezése árán.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 22. o.)
 
„Ez Sátán módszere Ádám korától egészen napjainkig, és nagy sikerrel alkalmazza. Arra akarja rávenni az embert, hogy kételkedjék Isten szeretetében, és kétségbe vonja bölcsességét… Sátán engedetlenségre csábítja az embereket, elhitetve velük, hogy a tudás csodálatos mélységei tárulnak fel előttük. De mindez csak csalás. Képzelt előrehaladásukra büszkén, Isten követelményeit lábbal taposva olyan ösvényre lépnek, amely romlásba, pusztulásba vezet.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 35–36. o.)
 
Ez az ördögi eszme, a lélek továbbélése valamilyen formában, szilárdan bevette magát az emberi gondolkodásba. Ebben a következők játszottak szerepet: a többség képtelen szóba állni azzal, hogy a halálban semmivé válunk; az örök élet vágya a legkorábbi időszak óta jelen van az emberi gondolkodásban; az általános vélekedés szerint testünk alacsonyrendű, porból formált anyag, de a lelkünk magasrendű, halhatatlan.
Egy katolikus teológus néhány gondolatát idézzük: „Az európai hagyománytörténetben két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, se a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test elporlad a sírban.” (Nyíri Tamás: Remény vagy halál. Vigilia, 1978/11., 723., 725–726. o.)
Pál a Timótheushoz írt második levelében „rákfekélyhez” hasonlítja ezt a tanítást, amivel szigorúan tilos szóba állni, mert „feldúlja” a hitet. Ugyanezt vallotta a II. századi egyházatya, Justinosz is.
 
 
3 Kiről mondja a Szentírás, hogy egyedül halhatatlan? Hol találjuk a halhatatlanság forrását? Halhatatlan lény-e az ember önmagában?
 
„Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom. Ámen.” (2Tim 6,16., vö. Rm 2,5–7; 2Tim 1,10)
„A bűn zsoldja halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Rm 6,23)
 
A Biblia mintegy 1600-szor említi a lélek szót az emberrel összefüggésben, de sohasem a halhatatlanság vonatkozásában. Pál, az Istentől ihletett apostol minden kétséget kizárólag leírja, hogy „egyedül Istené a halhatatlanság”. „A halhatatlanság egyedül Istené. Teremtményei élete csak juttatott, ajándékozott élet.” (Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)
„Ha egyedül Istené a halhatatlanság, akkor nem a miénk – hiszen ha a miénk is lenne, akkor ez a kijelentés nem volna igaz. Ha igazságon alapulna az a hit, amely szerint az ember természettől fogva halhatatlan lény, akkor a Biblia nem jelentené ki, hogy egyedül Istené a halhatatlanság. Azonban maga Isten jelenti ki ezt a tényt a Szentírásban.
Az embernek keresnie kell az örök életet – ez azt bizonyítja, hogy születésénél fogva nem halhatatlan. A Biblia-vers még ennél is többet mond… Kijelenti, hogy az örök életet csak egy bizonyos feltétel mellett nyerhetjük el: ha kitartunk a jó cselekedetekben, hogy olyan jellemet fejlesszünk, amely visszatükröződése lesz Isten jóságos jellemének. Aki nem tart ki hűségesen a jó cselekedetekben, aki nem engedelmeskedik az igazságnak, az a Szentírás tanítása értelmében nem nyerheti el az örök élet ajándékát.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 9–10. o.)
Egyedül az evangélium ismerete és megélése az, ami biztosítja számunkra a halhatatlanságot a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus által. Ha az ember Isten nélkül keresi a halhatatlanság forrását különféle eszmék vagy tantételek által, akkor ugyanazt a hazugságot fogadja el, amit Sátán az Édenben indított el „világ körüli útjára” (1Móz 3,4).
 
 
4 Milyen az ember teremtésbeli felépítettsége? Különválasztható-e a test és a lélek? Mitől vált az ember élő lélekké?
 
„Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az orrába életnek leheletét. Így lett az ember élő lélekké.” (1Móz 2,7)
„Isten lelke teremtett engem, és a Mindenható lehelete adott nekem életet.” (Jób 33,4)
 
Lásd még: Préd 12,9; 3,19
 
A Szentírás egyértelműen bemutatja az ember teremtésének alapját: „Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az orrába az élet leheletét.” Ez a teremtésünk története. A föld porából, ugyanabból az anyagból hozott létre bennünket is a Teremtő, mint a többi élőlényt és élettelen dolgot.
„Isten ugyanazt az anyagot választotta az ember teremtéséhez, mint amelyből már előzőleg az összes többi lényt is alkotta. Azokat is a »földből« teremtette.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 16. o.)
 
Az ember teremtésbeli felépítettségét Mózes I. könyve így mutatja be:
Test+élet lehelete = élő lélek (ember, emberi személyiség)
A Szentírás alapvetően elutasítja azt a dualista nézetet, mely szerint a testtől függetlenül létezne egy önmagában is létező lélek (test+lélek=ember).
 
 Amikor az Úr létrehozott bennünket, a testalkatunkat tekintve készen voltunk, de valami hiányzott belőlünk, hogy az életműködésünket elkezdhessük, ez pedig az „élet lehelete” volt. E nélkül az ember élettelen test volt önmagában. De miután Isten az orrába lehelte az „élet leheletét”, az ember élő lélekké, vagyis gondolkodó, önmagáról tudó emberré vált.
„Ne feledjük a fontos tényezőt: a Szentírás nem szól arról, hogy Isten az emberbe egy testtől független, élő lelket lehelt volna. Akár úgy, hogy az a lélek az élettelen testbe költözött volna, akár úgy, hogy az a lélek a testben, de a testtől teljesen elkülönítve lakozott volna. Az írás csak azt mondja, hogy az ember, miután Isten élő leheletet lehelt az orrába, »élő lélekké« vált. Nem a testben lett egy élő lélek. Az írás nem támasztja alá azt a ma oly általánosan elterjedt nézetet, hogy a léleknek a testtől teljesen külön élete lenne.” (Carlyle B. Haynes: i. m., 16–17. o.)
Az Írás egyértelműen kijelenti, hogyan váltunk élő lélekké „Isten lelke teremtett engem, és a Mindenható lehelete adott nekem életet.” (Jób 33,4) A Szentírás arról is bizonyságot tesz, hogy ez az éltető lehelet nemcsak az embert, de az állatokat és a növényeket is fenntartja, életet biztosít számukra (Préd 3,19).
„A Mindenható az élet leheletét lehelte az élettelen alak orrába. S az ember azonnal élő lélekké vált. Az agy megkezdte működését, a szív verni kezdett, a vér elkezdte körforgását. Most már megvolt az ember gondolkodási képessége, volt öntudata. Mindez megvolt benne, mivel az élet lehelete már életet adott neki. Világos, hogy az öntudat csak a lehelet és az élettelen emberi test egyesülése folytán állt elő. Mielőtt egymással egyesültek, sem a testben, sem a leheletben nem volt öntudat. De amikor az élet lehelete a testbe jutott, a kettő egyesülése által előállt az öntudat. Az öntudat tehát kizárólag attól függ, hogy egyesült-e a test az élet leheletével. A kettő különválásával az öntudat is megszűnik.” (Carlyle B. Haynes: i. m., 17., 19. o.)
„A lélek soha nincs test nélkül. Felbonthatatlan az egységük… Az evangéliumok egyértelműen tanúskodnak erről az igazságról, mert egyáltalán nem beszélnek a lélek halhatatlanságáról – amely a filozófiából származó tanítás –, hanem a test feltámadásáról.” (Alexandre Vinet, idézi Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)
 
 
5 Mi történik az ember halála után az Istentől kapott élet leheletével? Mi történik az ember gondolatvilágával a halálban? „Ha meghal az ember, hol van ő?” Mi az egyetlen reménységünk?
 
„A por földdé lenne, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta azt.” (Préd 12,9)
„Az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmuk nincs többé, mivelhogy emlékezetük elfelejtetett. Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett, és többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” (Préd 9,7–8)
„Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, és kijönnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Jn 5,28–29)
 
A Biblia alváshoz hasonlítja a halál állapotát: 1Tess 4,13; Jn 11,11–14; Ap csel 7,60; Dn 12,2.
 
Sokak számára gyötrő gondolat: ha egy ember meghal, hová kerül, hol van a lelke, lát-e bennünket felülről, vagy a pokolban szenved?
Mit válaszol a Biblia ezekre a kérdésekre?
Sátán az életnek ezen a területén tudta leginkább csalásának foglyává tenni az embereket. Mind a mai napig egy olyan tanítással vezeti félre a Szentírást nem olvasó, avagy félreértelmezett igék alapján elhitetett, emberi hagyományokban bízó tömegeket, amit a történelmünk hajnalán indított útjára. „Ne aggódj: ha meghalsz, a lelked él tovább, ha családtagjaid halnak meg, lehet, hogy a testük elporlad, de a lelkükön keresztül felülről látnak téged, ott vannak fenn! A gonosz emberek a pokolban fognak szenvedni egy örökkévalóságon át!” Döbbenetes hazugságok, amelyek sajnos megnyugtatóan hatnak az emberek érzelemvilágára – a halál mégsem vette el tőlem a családtagjaimat, élnek tovább egy megváltozott formában, mindennap látnak, ők már jó helyre kerültek –, ezért sokan szóba sem kívánnak állni a Szentírás erre vonatkozó kijelentéseivel. Ez is olyan kérdés, amelyben nagyon felkészülteknek kell lennünk, mert Sátán leginkább ezen a ponton vezetett félre és tett csalása áldozatává sokakat.
Félreértést okozhat, hogy a legtöbb Biblia-fordítás egyaránt a lélek szóval adja vissza a héber szövegben előforduló ruach és nefes szavakat. A ruach szót így lehetne pontosabban fordítani: az élet lehelete (a héber nösámá szó is ugyanezt jelenti), amíg a nefes az ember belső lelkivilágát, személyiségét jelöli, amely csak addig él, amíg az ember életben van, tehát nem egy testen kívül élő lelket jelent.
Prédikátor 12,9-ben, ahol azt olvashatjuk, hogy a lélek viszszatért Istenhez, aki adta azt, a ruach szó áll a héber szövegben, amely az élet leheletét jelenti, és nem egy olyan lelket, ami a testen kívül létezne és öntudattal rendelkezne.
„Egyáltalán nem a lélek halhatatlanságáról van szó ebben a bibliai kijelentésben, ahogyan később értelmezték, hanem csupán arról, hogy Isten visszavonja az életet, amelyet Ő adott valamikor.” (Auguste Sabatier) „A szerző elgondolása szerint az élet lehelete, a személytelen élet az, ami visszatér Istenhez, a nefes azonban, az emberi személy, egyéniség a seolba (a halottak tartózkodási helyére) száll alá, ahol nem foglalkoznak semmivel, nincs gondolkodás, nincs ismeret, nincs bölcsesség.” (Charles Bruston – mindkettőt idézi Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve)
Amikor egy ember elhalálozik, akkor halála pillanatában eltávozik belőle az éltető lehelet, amelyet Isten az orrába lehelt élete kezdetén, amitől élő lélekké vált (1Móz 2,7), így az ember újból csupán holtestté válik, éltető lehelet nélkül.
„Valótlanság az, hogy a halál csak egy újabb formában való folytatása az életnek. Valótlanság az, hogy a halál egy tökéletesebb élet kezdetét jelenti. Valótlanság az is, hogy a halál a kínszenvedések kezdete. A halál az élet teljes és tökéletes megszűnését jelenti. A halál tehát sem jó, sem kínos folytatása az életnek… A halálban többé nincs semmiféle élet. Nem él többé szellemünk, nem létezik többé lelkünk, sem értelmünk, sem öntudatunk, nincsen többé emlékezőképességünk. Mindaz elmúlt, ami az élő embert képezte. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy nincs egy eljövendő élet. Igenis lesz majd egy eljövendő, örök élet – amely azonban nem közvetlen folytatása a jelenvalónak. Az egészen más élet, és nem a halálnál, hanem a halottak feltámadásával kezdődik.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 21–22. o.)
 
Ellen White leírja életrajzában, milyen félelmet ébresztett benne a gyermekkorában hallott tanítás a halál utáni életről és az örök gyötrelemről:
„Gyülekezetemben az igazság szigora elhomályosította és beárnyékolta Isten irgalmát és szeretetét. Nagy szívszorongást éltem át ezekben a napokban. Azt tanították nekem, hogy létezik egy örökké égő pokol, és amikor az Isten és reménység nélkül sínylődő bűnösök állapotára gondoltam, kétségbe estem. Féltem, hogy el fogok veszni, és az egész örökkévalóságon át élőhalottként szenvedek majd. Állandóan előttem lebegett az a borzalmas gondolat, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsáttassanak, s így örökre elveszek. Mélységesen hatott rám az a borzalmas leírás, melyet az elveszett lelkekről hallottam. A prédikátorok eleven képekkel ecsetelték az elveszettek állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak a megszentelteket akarja megmenteni, az Atya szeme állandóan rajtuk pihen, Isten a könyveket pontosan és végtelen bölcsességgel maga vezeti: minden elkövetett bűnünket leírja, és annak igazságos büntetését megkapjuk. Sátánt sóvárnak jellemezték, aki mohón kapja el áldozatát, hogy a legmélyebb szívszorongásba ejtse, és egy örökké égő pokol borzalmai közepette örvendjen szenvedéseinken. Ahol ezrek és ezrek, a tűz hullámaiban tekergőző áldozatok kínlódásuk közepette így kiáltanak fel: »Meddig, Uram, meddig?« Ekkor ez a válasz mennydörög a mélység felé: »Az örökkévalóságon át!« Majd az olvadt hullámok ismét átfogják az elveszetteket, és lehúzzák egy állandóan háborgó tűztenger mélyébe.
Ez a borzalmas leírás olyan hatást tett rám, hogy verejtékeztem, és nehezemre esett, hogy félelmemben fel ne kiáltsak, mert szinte éreztem már a kárhozat szenvedéseit… Mennyei Atyánkat kényúrnak mutatták be, aki a kárhozottak szenvedéseiben gyönyörködik, és nem mint a bűnösök szerető, részvétteljes barátját, aki teremtményeit emberi elmével fel nem fogható módon szereti, s azt kívánja, hogy mindegyikük eljuthasson az Ő országába… Amikor azon tűnődtem, hogy a világmindenség Teremtője az istenteleneket a pokolba küldi, ahol a végtelen örökkévalóságon át égnek, szívem összeszorult, és kételkedtem abban, hogy ilyen borzalmas kényúr valaha is lehajol hozzám, és engem a bűnösöket sújtó ítélettől megment.
Mennyi gyötrelemtől és bánattól szabadultam volna meg, ha megmutatják nekem az igazságot, amelyet nem ismertem. Ha többet mondtak volna nekem Isten szeretetéről, mint az Ő szigorúságáról, akkor jellemének szépsége és dicsősége mély és komoly szeretettel töltött volna be Alkotóm iránt.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 9–10. o.)
 
 
6 A lélek halhatatlanságának ördögi eszméje hogyan vált a spiritizmus alapjává? Isten miért óvta Izráelt a halottidézéstől? Ki áll mindezek mögött?
 
„Amikor bemész arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. Ne találtassék közötted, aki fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző, mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened előled.” (5Móz 18,9–12)
„És ha ezt mondják nektek: »Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak« – hát nem Istenétől tudakozik-é a nép? Az élőkért a holtaktól kell tudakozni? A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Akik nem ekként szólnak, azoknak nincs hajnaluk.” (Ésa 8,19–22)
 
Lásd még: 1Sám 28. fej., vö. 1Krón 10,13; 2Kor 11,14–15,
Mt 24,24.
 
„A spiritizmus az okkultizmus egyik részterülete, elhunyt lelkek megjelenésében való hitet jelent. A spiritizmus már az ókorban is ismert volt. Sok őskori népnél találunk leírásokat különböző médiumokról, akik meghalt emberek lelkeivel próbáltak kapcsolatot teremteni élők és holtak között. Izráel népének prófétái hangsúlyozottan figyelmeztették a népet e pogány környezetben gyakorolt szokások veszélyére…
A Biblia viszonyulása ehhez a problémához teljesen világos: elutasítja azt a gondolatot, hogy a halál után elkezdődik egy másik élet, és ezzel minden további lépést elvet, hogy halottak lelkeivel kapcsolatba lépjen egy hívő ember. Mielőtt Izráel az ígéret földjére belépett volna, az Úr világos utasítást adott nekik (5Móz 18,9–12).
A Biblia azért tiltja a halottaktól való tudakozódást, mert ha az ember halottakkal akar kapcsolatba kerülni, akkor valójában az Ellenséggel kommunikál, és Sátán rabszolgájává válik. Erről szól az endori tragédia is (1Sám 28. fej.).
Sámuelt felidézni, felhozni a halottak közül? Embereket felhozni a halálból – erre csak Isten képes, de egyetlen ember sem, semmilyen médium. Fontos kérdés az is, hogy vajon a jósnő általi felidézés megfelelne Isten prófétája viselkedésének és méltóságának, aki egész életében harcolt a jövendőmondók és halottidézők ellen…” (Gustav Tobler: Nincs többé halál, 198., 222., 228–229. o.)
 
„Sátán e két nagy tévedéssel: a vasárnappal és a lélek halhatatlanságának tanával fogja csalása foglyaivá tenni az embereket.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 522. o.)
 
Az Újszövetség ugyanolyan határozottsággal óv minket ettől a veszélytől, amely a végidőben gyakorolja majd a legnagyobb hatást. Jézus határozottan elénk tárta, hogy a végidőben Sátán az egész világra kiterjedően emberek millióit fogja megtéveszteni, azokat, akik nem tudakozzák az Írásokat.
 
„Pusztán ez a szó: ördöngösség, megvetést vált ki az emberekből. Azt az állítást, hogy az ember ördögi lelkekkel érintkezhet, középkori mesének tartják. A spiritizmus azonban, amely híveinek százait, ezreit, sőt millióit tartja számon, utat talált a tudományos körökbe, betört az egyházakba, pártfogásra lelt a törvényhozó testületekben, sőt az uralkodók között is. Ez az óriási csalás, a régi időkben kárhoztatott és megtiltott boszorkányság új álarcot öltött.
Kevés embernek van helyes fogalma a spiritizmus megtévesztő hatásáról, és a befolyásával járó veszélyről. Sokan csupán kíváncsiságból barátkoznak vele, de nem hisznek igazán benne. A gonosz lelkek hatalma előtti meghódolásnak még a gondolata is rémülettel tölti el őket. De tiltott területre merészkednek, és a nagy hatalmú pusztító akaratuk ellenére uralkodik rajtuk. Csak egyszer hallgassanak rá, többet nem engedi ki őket a markából. Képtelenek saját erejükből elszakadni az igéző, csábító varázslattól. Csak Isten hatalma – a hittel elmondott imára válaszként – tudja megszabadítani ezeket a tőrbe csalt lelkeket.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, A spiritizmus c. fej.)
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.