Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Új élet Krisztusban

2009.04.12

„Hogyan állapíthatjuk meg tehát, kinek az oldalán állunk? Kié a szívünk? Kivel foglalkoznak a gondolataink? Kirõl és mirõl be­szélünk legszívesebben? Kire irányulnak legbensõségesebb, leg­szentebb érzéseink, mire fordítjuk legjobb erõinket? Ha Krisztu­séi vagyunk, gondolataink feléje irányulnak, legszentebb érzéseink is hozzá kapcsolódnak. Akkor mindenünket – amik vagyunk és amink van – neki szenteljük. Szeretnénk hozzá hasonlítani, óhajt­juk Lelkének leheletét, vágyunk akaratát teljesíteni és neki tetszõ életet élni.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, A tanítványság próba­köve c. fej.)

Mit jelent az „új élet” bibliai fogalma?

2Kor 5,17 • „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.” Eféz 4,24 • „És felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.”

Gal 2,20 • „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…” Vö. Gal 3,27 és 6,15; Rm 6,4–6.

Amikor Isten az ember megváltásáról beszél, akkor a bûnre hajló emberi természet fogságából való megszabadításáról szól.

„Aki a bûnt cselekszi, szolgája a bûnnek” (Jn 8,34), tehát rab­szolgaként, fogságban él. A Szentírás szerint (Rm 3,10–12) az ember romlottsága olyan mély, hogy önmagától sem megérte­ni, de még keresni sem képes Istent. Rm 7,18-ban pedig azt ol­vashatjuk, hogy ha már ismerjük a törvény szentségét és a ma-gunk bûnös állapotát, s vágyakozunk az igaz életre, még min-dig szolgái lehetünk a bûnnek. A bûn az emberi természeten keresztül hatalmas erõvel uralkodik. A testet a megszokások, a gondolkodást és a lelkiismeretet a sorozatos megalkuvások tartják fogságban. Ezáltal az akarat kiszolgáltatottá válva, szinte ellenõrzés nélkül esik csapdába, amikor a „megtévesztõ kívánságok” (Eféz 4,22) megkörnyékezik, hogy bûnbe sodor­va megrontsák az embert. Az önzõ érdekek uralkodnak szin­te minden indulat, vágy, érzelem, szavak és tettek felett, de még akár a jó cselekedetek felett is. Ezt annál tisztábban lát­juk meg, minél világosabb képet alkotunk Krisztusról. Az Õ valóban önzetlen, szeretetteljes élete – amelyre a legnagyobb bizonyság emberré válása és értünk vállalt kereszthalála – fel­nyitja szemünket. Pál apostol szavai szerint az emberben azújjászületés eredményeképpen új teremtésre van szükség. Ésez az új élet Krisztusban fogan, Õreá nézve születik. Kereszt­sége alkalmával a Krisztussal való felöltözésrõl tesz bizonysá­got a megtért ember (Gal 3,27).

„Jézus élete az állandó önfeláldozás élete volt. Azért jött, hogy a legszegényebbek életét élje értünk, s a nincstelenek és szenvedõk között munkálkodjék. Elismerés és megbecsülés nélkül járt-kelt azok közt, akikért olyan sokat tett. Mindig türelmes és derûs volt

– a szenvedõk az élet és a béke hírnökét üdvözölték benne.

Szolgálata során Jézus több idõt fordított gyógyításra, mint pré­dikálásra. Csodái tanúsították szavainak igaz voltát: nem azért jött, hogy romboljon, hanem hogy mentsen. Ahova csak ment, megelõzte könyörületességének híre. Amerre elhaladt, egészsé­güknek örvendeztek és új képességeiket próbálgatták azok, akiket meggyógyított. Tömegek gyûltek köréjük, hogy tõlük hallják meg, mit cselekedett velük Isten. Sokak számára Jézus hangja voltaz a hang, amelyet életükben elõször hallottak, az Õ neve voltaz elsõ szó, amit kiejtettek, az Õ arca volt az elsõ, amelyet meg­láthattak. Hogyne szeretnék Jézust, hogyne hirdetnék dicséretét! Amint áthaladt a városokon, Krisztus olyan volt, mint az élet folyója, amely életet és örömet áraszt. Tanításaiból megérezték, hogy tökéletesen azonosul érdekeikkel és örömeikkel. Tanításai félreérthetetlenek, példái találóak voltak, szavaiból együttérzés és derû sugárzott: magával ragadta hallgatóit. Az egyszerûség és õszinteség, ahogy a nincsteleneket megszólította, minden szavát szentté tette… Lankadatlan türelemmel, megértéssel és segítõ­készséggel fordult az emberek felé. Szelídsége és kedvessége ki­ûzte a lélekbõl a nyugtalanságot és a kételyt, a kétkedés szerte­foszlott, a gyûlölködést felváltotta a szeretet, a hitetlenséget a bi­zalom.”

„Sokszor megkérdezik: miért vallja sok ember azt, hogy hisz Isten igéjében, miközben sem beszéde, sem lelkülete vagy jelleme nem árulkodik reformációról? Miért nem tudják sokan elviselni,ha szándékaik, terveik ellenkezésbe ütköznek? Életükben a világfiainak önszeretete, önzése mutatkozik meg… Éppoly sértõdéke­nyek és büszkék, éppúgy engednek velük született hajlamaiknak, jellemük éppoly torz, mintha egyáltalán nem ismernék az igazsá­got. Ez azért van, mert nem tértek meg. Nem rejtették szívükbe az igazság kovászát… Velük született és melengetett hajlamaikat nem vetették alá Isten átformáló erejének.” (Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, 14–16. o.; Krisztus példázatai, 61. o.)

Ki által valósulhat meg az új teremtés?

Jn 3,6–7 • „Ami testtõl született, test az, és ami Lélektõl született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondtam néked, szükség néktek (felülrõl) újonnan születnetek.”

Jn 1,12 • „Valakik pedig befogadták Õt, hatalmat ad azok­nak, hogy Isten fiaivá legyenek…”

2Kor 4,6 • „Mert az Isten, aki szólt: sötétségbõl világosság ragyogjon, õ gyújtott világosságot a szívünkben…”

Az új teremtés egyedül Isten jót kezdeményezõ és építõ mun­kájának eredményeként jöhet létre. Szükségünk van arra, hogy felülrõl, vagyis Istentõl jövõ befolyás alakítsa át az éle­tünket. Mivel isteni teremtésrõl van szó, ezért teljesen ki kell zárni az emberi teljesítményeket és érdemeket. Ne a mi meg­felelni akarásunk vagy méltóvá válásunk vágya, esetleg érzel­meink késztessenek vallásos életre. Lehet, hogy sokat próbál­kozunk önmagunk megváltoztatásával, felvállalunk hitvallást, gyülekezetet, szabályokat, szolgálatokat, hogy jobb helyzetbe hozzuk magunkat. De idõvel rájövünk, hogy ezek nem tudnak jobb emberré, „krisztusivá” tenni bennünket. Isten megvilá­gosító munkájára van szükség ahhoz, hogy helyet adjunk újjá­teremtõ hatalmának. Azon fáradozik, hogy megismerjük Õt, „aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal”, meglássuk rászo­rultságunkat, és mint egyedüli lehetõséget kívánjuk, igényel­jük közbelépését.

„Krisztus tanításainak alapelvei nem egyesíthetõk a farizeusi formaságokkal… Amíg a farizeusok megelégedtek a cselekedetek­ben való bizakodáson alapuló, csupán jogszerû vallással, addig nem lehettek a menny élõ igazságának letéteményesei. Azt gon­dolták, hogy saját igazságuk mindenre elegendõ, és nem vágytak vallásuk megújítására. Isten jóakaratát az emberek iránt nem úgy fogadták, mint amely rajtuk kívül áll, hanem összekapcsolták a saját jó cselekedeteikkel szerzett érdemeikkel.

…Nikodémus szigorú farizeus volt, jó cselekedeteire büszke. Köztiszteletnek örvendett jótékonykodása és a templomi szolgá-lat fenntartása iránti bõkezûsége miatt, és úgy érezte, hogy ezzel megszerezte Isten jóakaratát. Megriasztotta egy olyan ország gon­dolata, amely túl tiszta ahhoz, hogy õ a jelenlegi állapotában megláthassa… Nincs biztonságban az, akinek vallása pusztán a törvény és a kegyesség külsõségeit ölti fel. A keresztény élet nem a régi módosítása vagy javítása, hanem a természet átalakulása. Az én és a bûn halála egy egészen új élet. Ezt a változást csak a Szentlélek hatékony munkálkodása képes létrehozni.” (Ellen G. White: Jézus élete, 232., 135. o.)

„Manapság két dologra helyezzük a hangsúlyt. Elõször is a szentség keresése helyett – amely által Istent megismerhetjük

– a hangsúly azon van, hogy Istennek szolgálunk. Egyre in-kább Isten lehetõ legteljesebb és leghatásosabb szolgálatában látjuk a keresztény élet értelmét… Hogy ezt elvégezhessük, erõre van szükségünk, így hát az erõt keressük Isten személye helyett… Ha figyelmünket a szolgálatra összpontosítjuk, gyakran elvétjük a valódi célt, magát Istent. Elsõ pillantásra hõsi tettnek tûnik, hogy megtagadjuk életünket Isten és em­bertársaink szolgálatáért… A szolgálat sokkal önzetlenebbnek tûnik, mint Istennel való közösségünk ápolása, melyet önzõ, énközpontú dolognak tartunk. A valóságban azonban épp for­dítva van. Isten leginkább szívünk keménységével és büszke természetünkkel törõdik. A keresztény szolgálat gyakran tel­jesen érintetlenül hagyja önzõ természetünket. Ezért van az, hogy alig létezik gyülekezet, amelynek egyébként nagyszerû szolgálatát ne mérgeznék meg vagy ne hátráltatnák az embe­rek közötti ellentétek.

A másik, ami túlságosan hangsúlyossá vált az életünkben, a lelki élmények keresése… Igyekezetükben azonban nem az Isten iránti sóvárgás vezérli õket, sokkal inkább belsõ boldog­ságra, örömre vagy erõre vágyakoznak. Érzéseket keresnek Is-ten személye helyett… ha ezeket tesszük életünk értelmévé, személyes tapasztalataink foglalnak majd el bennünket, vagy azok hiánya… Attól függõen, hogy érzik-e Isten áldását az életükben vagy sem, hol a büszkeség, hol az elkeseredés keríti õket hatalmába.” (Roy Hession: Jézus erõterében, 13–20. o.)

Milyen része van az embernek a felülrõl születésben?

Jn 3,8 • „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jõ és hová megy, így van mindenki, aki a Lélektõl született.”

Jel 3,20 • „Ímé az ajtó elõtt állok és zörgetek; ha valaki meg­hallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és õ énvelem.”

1Pt 1,23 • „Mint akik újonnan születtetek, nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Isten igéje által, amely él és megmarad örökké.”

Lk 15,17 • „Mikor aztán magába szállt, mondta: Az én atyámnak mily sok bérese bõvelkedik kenyérben, én pe­dig éhen halok meg!”

Vö. Jn16,8; 14,6.

A szél, a Lélek „fújása” egy irányba hat: hogy az embert felis­merésre és belátásra vezesse Isten személyét és önmaga állapo­tát illetõen. A Szentlélek az Ige, Jézus élete és személyes ta­pasztalataink által tesz bizonyságot az igazságról. Feltárul elõt­tünk Isten szeretetteljes lénye, aki gondviselést, megbocsátást, örök életet ajándékoz az elveszésre ítélt embernek. Az emberrésze és feladata, hogy meghallja Õt és megnyissa elõtte szíve ajtaját. A szeretet törvénye, amely az Igén, Jézus életén és saját lelkiismeretünkön keresztül tükröt állít elénk, leleplezi önzõ lényünket, megítélve gondolatainkat, szavainkat, tetteinket.

Meg kell hajolnunk akaratunkkal Isten igazsága elõtt. Szóba kell állnunk mindazzal, ami nem lesz dicséret számunkra, de azt is megismerhetjük, ami a belátó, összetört szívnek a legna­gyobb vigasztalás: Isten ajándékát, a megmentõ kegyelmet Jé­zus által. A Lélek azért küzd, hogy mindannyian „inkább sze­ressük a világosságot, mint a sötétséget”, hogy aztán egyre töb­bet engedjünk be a világosságból az életünkbe. Sokan vannak, akik ismerik a lelkiismeret-furdalást vétkeik miatt, és érzik a bûnbánatra késztetés erejét. Ugyanakkor emberi lényük min-den igyekezetével azon vannak, hogy ezt megkerülve lehesse­nek Isten gyermekei és az üdvösség részesei. Hamis jogosult­ságon alapuló reménységet szívesen táplálunk magunkban.

„»Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lás­sanak, és akik látnak, vakok legyenek.« (Jn 9,39) …Ha Isten le­hetetlenné tette volna számotokra az igazság megértését, tudat­lanságotokban nem volna bûn. »Ámde azt mondjátok, hogy látunk.« Azt hiszitek, képesek vagytok látni, és visszautasítjátok az egyedüli lehetõséget, amely megnyithatná a szemeteket. Krisz­tus felmérhetetlen segítséget nyújt mindazoknak, akik belátják ennek szükségességét. De a farizeusok nem vallották meg ínségü­ket, nem voltak hajlandók Krisztushoz jönni, és így sötétségben maradtak – vakságban, amelyért õk maguk voltak felelõsek. Ezért Jézus ezt mondta nekik: »A ti bûnötök megmarad.«” (Ellen

G. White:Jézus élete, 402. o.)

Komolyan meg kell fontolnunk mindezt, hiszen Jézus „meg­kövéredett szívû vakoknak” nevez bennünket, olyanoknak,akik gazdagnak vélik magukat. Életünk felülvizsgálatára, a gon­dolkodásunk és az abból következõ magatartásunk megvál­toztatásáért vállalt komoly erõfeszítésre szólít fel minket Jé­zus. Vegyük komolyan Õt mint Teremtõt azáltal, hogy elfo­gadjuk igazságát. Mi nem utasítjuk el nyíltan Jézus Krisztus személyét, de a Lélek bûnbánatra késztetõ és igazságot építõ munkájának ugyanúgy ellenállhatunk, ha indíttatásait figyel­men kívül hagyjuk.

„A farizeusok… hallották szívükben a Lélek hangját, amint Izrael felkentjének nyilvánította Jézust, és arra késztette õket, hogy legyenek a tanítványai. Jelenlétének világosságában felis­merték szentségtelen voltukat, és vágyódtak az igazságra, amely­re maguktól nem tudtak eljutni. De miután elvetették Jézust, megalázó lett volna számukra Messiásként elfogadni. Miután a hitetlenség ösvényére léptek, túl büszkék voltak ahhoz, hogy beis­merjék tévedésüket… Isten Lelke mégis követte õket, és számos barikádot kellett felépíteniük, hogy ellenálljanak meggyõzõ erejé­nek. Nem Isten vakítja meg az emberek szemét, nem Õ keményí­ti meg szívüket. Világosságot küld nekik, hogy beláthassák téve­déseiket, biztonságos ösvényen vezethesse õket. E világosság el­vetése miatt vakul meg a szem és keményedik meg a szív… A Szentlélek elleni bûn legáltalánosabb megnyilvánulása, ami­kor valaki kitartóan könnyelmûen veszi a menny bûnbánatra hí­vó szavát.” (Ellen G. White: Jézus élete, 273., 275. o.)

Mit jelent az újjászületés tapasztalata?

Jn 3,16–18 (vö. 1Jn 4,16) • „Mert úgy szerette Isten e vilá­got, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz õben­ne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiát a világra, hogy kárhoztassa a vi­lágot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki hisz õbenne, el nem kárhozik…”

Jel 3,20 • „Ímé az ajtó elõtt állok és zörgetek, ha valaki meg­hallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és õ énvelem.”

Zsid 8,20 (vö. Jn 1,12) • „Ez az a szövetség, melyet kötök azIzrael házával, ama napok múltán, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az elméjükbe, és szívükbe írom azokat, és leszek nekik Istenük, és õk lesznek nekem népem.”

János apostol arról ír, hogy Jézus megismerése nem csupánemberi gyengeségük leleplezésére szolgált, hanem az Õ dicsõ­sége is nyilvánvaló lett számukra, mert „életét adta a barátai­ért”. Hihetetlennek tûnt a tanítványoknak, hogy akitõl Mes­siásként hiú reményeik beteljesülését várták, aki a legjobban tisztában volt elesett, veszendõ állapotukkal, aki szent és tö­kéletes volt, az helyettük, értük és tõlük elhagyottan hal meg a gonosztevõk szenvedésével. Annak halála, akinek a szerete­te oly sokat adott mindegyikõjüknek, és akit annyira szeret­tek, ráébresztette õket igazi veszedelmükre. Önzõ, szeretet­len önmagukat látták megfeszítve a kereszten, mert megértet­ték, hogy a büntetés nekik járt volna. Hittel és reménységgel ragadták meg az isteni kegyelmet szabadulásuk, gyógyulásuk érdekében. „Befogadták õt”, és Jézus a Lélek által „bement” hozzájuk, hogy teljessé tegye bûnbánatukat, s jelenléte által Isten fiaivá legyenek.

„Akkor hogyan üdvözülhetünk? A keresztrõl áradó fény nyil­vánvalóvá teszi Isten szeretetét, és ez a szeretet Õhozzá vonz. Ha nem állunk ellen ennek a vonzásnak, akkor a kereszt lábához ve­zet bennünket, az Üdvözítõt keresztre juttató bûneink miatt bánkódókat. Ekkor Isten Lelke hit által új életet teremt a lélek­ben. A gondolatok és a vágyak összhangba kerülnek Krisztus aka­ratával. A szívet, az értelmet újjáteremti önmaga képmására, azt munkálva bennünk, hogy mindent alárendeljünk neki. Isten tör­vénye ekkor a szívbe és az elmébe íródik, és Krisztussal együtt mondhatjuk: »Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem!« (Zsolt 40,9) …A véges elme képtelen felfogni a meg­váltás mûvét. Titka meghaladja az emberi tudást. Aki azonban átmegy a halálból az életre, mégis megérti, hogy ez isteni valóság. A megváltás kezdetét személyes tapasztalat folytán ismerhetjük meg. Eredményei pedig az örökkévalóságon át láthatóak lesz­nek.” (Ellen G. White: Jézus élete, 138., 135. o.)

Ellen White saját megtérésének tapasztalatát írja le a követ­kezõ bizonyságtételben: „1840 márciusában William Miller

Portlandbe jött, és megtartotta elsõ elõadás-sorozatát Krisztus második eljövetelérõl… Amit hallottam, megrázta lelkemet, oly mélységes volt szívemben a meggyõzõdés, hogy attól tartottam, azÚr nem enged hazaérni. Ezek a szavak csengtek fülembe: »Közelvan az Úr nagy napja!« Szívem ezt dobogta: »Õrizz meg, ó Uram, ez éjszakában! Ne haljak meg bûnösen, szánj meg, ments meg!« Megmondtam fivéremnek, hogy nem merek pihenni, sem aludni, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy Isten megbo­csátotta bûneimet. Rémülettel töltött el a gondolat, hogy jelen bû­nös állapotomban meghalhatok, és örökre elveszhetek. Hazaér­tünk, és az éjjel nagy részét imával, sírva töltöttem. Szívem na­gyon vágyott a krisztusi reményre és békére, amely a hitbõl fakad.

Felbátorodtam, amikor a következõ igehirdetést hallottam: »Bemegyek a királyhoz, és ha el kell pusztulnom, hát elpusztulok.« A szónok arról beszélt, hogy a bûnösnek nem kell mást tennie,amikor reszketve áll az Úr jelenlétében, mint kinyújtania a hit kezét és megérintenie a kegyelem jogarát. Ez az érintés megadja nekünk a bûnbocsánatot és a békét. Végzetes hibát követünk el, ha arra várunk, hogy érdemesekké legyünk Isten kegyelmére, mielõtt rászánnánk magunkat, hogy igényt tartsunk ígéreteire. Csakis Jé­zus tisztíthat meg a bûneinktõl, egyedül Õ bocsáthatja meg bû­neinket, vétkeinket. Ezek a szavak megnyugtattak, és megmutat­ták, mit kell tennem, hogy megmeneküljek. Õszintén kerestem bû­neim bocsánatát, és minden erõmmel igyekeztem teljesen átadnimagam az Úrnak. De gyakran kétségbeestem, mert nem tapasz­taltam a lelki elragadtatást, amelyet Isten tetszése bizonyítékának véltem. E nélkül nem mertem megtértnek tartani magamat… Egy összejövetel alkalmával szívem ezt kiáltotta: »Jézus, segíts, ments meg, mert elveszek! Nem hagyom abba a könyörgést, míg meg nem hallod imámat, és meg nem bocsátod a bûneimet!« Erõsebben éreztem segítségre szoruló állapotomat, mint valaha. Ahogy ott térdeltem és imádkoztam, a teher hirtelen lehullott rólam, és a szí­vem megkönnyebbült. Elõször megriadtam, és próbáltam vissza­venni magamra a gyötrelem terhét. Azt gondoltam, nincs jogom örülni és boldognak lenni. De nagyon közel kerültem Jézushoz. Az a drága bizonyosság költözött a szívembe, hogy ismeri megpró­báltatásaimat és együtt érez velem. Soha nem felejtem el Jézus szá­nakozó gyengédségét irántam, aki olyan érdemtelen voltam a fi­gyelmére. Míg ott térdeltem az imádkozó emberek között, többet tanultam Krisztus isteni jellemérõl, mint bármikor azelõtt.”

„Nem vagyunk egyformák, és a megtérések sem egyformák. Jé­zus érinti a szívet, s ennek hatására a bûnös újjászületik. Gyakran elõfordul, hogy olyanok térnek Krisztushoz, akik esetében nem volt szükség erõteljes meggyõzésre, összetöretésre, akik nem voltak telve lelkiismeret-furdalással. A felemelt Megváltóra tekintettek és éltek. Felismerték, hogy szükségük van Megváltóra, felismerték Jé­zus elvárásait, meghallották hívását – „Kövess engem!” –, és fel­keltek, követni kezdték Õt. Megtérésük õszinte volt, és épp olyan tudatosan választották a vallásos életet, mint azok, akik gyötrel­mes folyamaton mentek keresztül… Krisztus végezheti el legjob­ban azt az alakító és formáló munkát, amelyre a léleknek szüksé­ge van… Nemcsak a bûnöst, de a tékozlót is kész tárt karokkal visszafogadni magához. A Golgotán elszenvedett halála az elfoga­dás, béke és szeretet biztosítéka a bûnös számára.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, I., 13–17. o.; Szemelvények, I., 169–170. o.)

Milyen változást eredményez az újjászületés?

Rm 8,2. 4. (6. 11.) • „A Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bûn és a halál törvé­nyétõl. Hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.”

2Tim 1,7 • „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten, hanem erõnek, szeretetnek és értelemnek lelkét.”

Rm 5,1–2. 5 • „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsõségének reménységé­ben. A reménység pedig nem szégyenít meg, mert az Is­tennek szerelme kitöltetett a szívünkbe a Szent Lélek ál­tal, aki adatott nékünk.” (Vö. 1Pt 1,3; 2Pt 1,3–4)

„Amikor Isten Lelke birtokba veszi a szívet, átalakítja az életet. Az ember elveti a bûnös gondolatokat, és feladja a gonosz csele­kedeteket. Szeretet, alázat, békesség veszi át a harag, irigység, vi­szály helyét. A szomorúságot öröm váltja fel, és az arc a menny világosságát tükrözi.” (Ellen G. White: Jézus élete, 134. o.)

„Isten igéjének fényében így van »mindenki, aki Lélektõl született«. Isten Lelkének megítélése szerint ebben áll az, hogy Isten fiai, gyermekei vagyunk. Abban áll, hogy úgy hisztek Is­tenben a Krisztus által, hogy nem vétkeztek (1Jn 3,9), és mindig és mindenhol az Isten békességének örvendtek, amely minden értelmet meghalad (Fil 4,7). Abban áll, hogy úgy reménykedtek Istenben szeretett Fia által, hogy ne csak a jó lelkiismeretetek (2Kor 1,12), hanem Isten Lelke is bizonyságot tegyen a ti lelke­tekkel arról, hogy valóban Isten gyermekei vagytok (Rm 8,16), és örvendeztek abban, aki által részesültetek a megbékélés aján­dékában (1Thess 5,16). Abban áll, hogy úgy szeretitek Istent, aki így szeretett benneteket, mint ahogyan még soha egyetlenteremtményt sem szerettetek. Úgy, hogy ez arra késztessen, hogy minden embert úgy szeressetek, mint magatokat (Mt 19,19). Olyan szeretettel, amely nemcsak örökké ég a szívetek­ben, hanem ott lángol minden cselekedetetekben és egész maga­tartásotokban, és életeteket mindenestõl a szeretet fáradozásává (1Thess 1,3), a parancsolatoknak való szüntelen engedelmesség­gé teszi…” (John Wesley: Prédikációk, I., XVIII. prédikáció, 239. o.)

A Biblia úgy beszél errõl a tapasztalatról, mint az elsõ szere­tet idejérõl, amikor az emberben elõször lobban fel az Isten iránti szeretet lángja. Boldog odaszentelõdés és készséges enge­delmesség jellemzi, vágyik arra, hogy mindenben megváltó Urának kedveskedjen. Az Isten által teremtett új ember tapasz­talni fogja, hogy „Isten parancsolatai nem nehezek” (1Jn 5,3). A megfeszített óember teste is megerõtlenül, mert az isteni Lélek erejével képessé válik az ember arra (Gal 5,24), hogy a feltörõ indulatokat és kívánságokat legyõzze. Már nem tudatlan és óvatlan a bûn természetét illetõen, hogy ne bírjon ellenállni az arra való késztetéseknek, csak az elesése után felismerve hely­zetét. Mivel Isten törvénye a szívébe lett írva, Jézushoz hason­ló módon viszonyul Istenhez és a bûnhöz. A kísértés a belsõ ember heves tiltakozásaival találkozik, az elkövetett bûnök pe­dig önmaga és Isten ítélete alá esnek, hogy „igazság és valódi szentség” legyen az élete. Megkérdezhetjük magunktól: tudok-e úgy küzdeni a bûn ellen, mint Jézus? (Vö. Zsid 5,7 és 12,3–4.)

Mivel pecsételi meg Isten és ember az újjászületés ta­pasztalatát? Mi következik ezután?

Jn 3,5 • „Felelt Jézus: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik víztõl és Lélektõl, nem mehet be az Isten országába.”

Tit 3,5 • „Nem az igazság cselekedeteibõl, amelyeket mi cse­lekedtünk, hanem az õ irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdõje és a Szent Lélek megújítása által.”

1Pt 3,21 • „Ami minket is megtart most képmás gyanánt, mint keresztség, ami nem a test szennyének lemosása, ha­nem jó lelkiismeret kérése Isten iránt, a Jézus Krisztus feltámadása által.”

Kol. 2.6–7 • „Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Õbenne, meggyökerezvén és tovább épülvén Õbenne, és megerõsödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok, bõvelkedvén abban hálaadással.”

„Az ige lelkiismeretes hirdetése mindig olyan eredménnyel járt, amely a Szentírás isteni eredetérõl tanúskodik… Az emberek ér­telmében és szívében mélységes meggyõzõdés ébredt. Meglátták, mi a bûn, és mi az igazság… Hittel és alázattal meghajoltak Is-ten Báránya elõtt, aki elveszi a világ bûneit, és Jézus vére által bocsánatot kaptak »az elõbb elkövetett bûnökre«. Ezek az embe­rek megtéréshez illõ gyümölcsöt teremtek. Hittek és megkeresztel­kedtek, majd Krisztus Jézusban új teremtményekként indultak el az új életben. Nem azért, hogy a korábbi kívánságaikhoz szabják magukat, hanem hogy az Isten Fiába vetett hittel Krisztus nyo­mába lépjenek…” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 411. o.)

Krisztus igaz életével szeretetközösségbe vonja az elbukott embert és Teremtõjét. Így Isten egy életen át mint az ember szövetségese segíti õt az üdvösségre. Jézus azt mondta, „szük­séges víztõl születni”, alámeríttetni, mert ez megpecsételése az újjászületésnek, tanúságtétel a döntésünkrõl, és kifejezése annak, hogy Isten segítségét kérjük a megszentelõdésünkhöz. Isten rendelkezett ennek gyakorlatáról. Az ember átérzi az ér­te fáradozó isteni szeretetet, amely hosszútûrõ, jóságos és ke­gyelemmel teljes, és amely új életre támasztotta fel. Ettõl kezdve egy szövetségest tudhat maga mellett, akihez mindig fordulhat, és kell is fordulnia. Meg kell tanulnia naponta az Õ útján járni. Jézus szavai ezek voltak a tanítványaihoz: „Marad­jatok énbennem” (Jn 15), amire csak egyetlen módon leszünk képesek, ha „vigyázunk és imádkozunk”. Az Atyához kell fo­lyamodnunk, hogy Lelkét elnyerve támogasson bennünket.Így az ember a benne lakozó Szentlélek által képessé válik ar-ra, hogy az igaz élet gyümölcseit teremje.

„Amikor valaki megtér Istenhez, erkölcsi felfogása megújul, íz­lése és indítékai megváltoznak, és azokat a dolgokat szereti, me-lyeket Isten… Azonban csalódni fognak azok, akik elhatározás és igyekezet nélkül valamiféle varázslatos jellemváltozásra várnak. Amíg Jézusra tekintünk, nincs okunk a félelemre és kételkedésre,hiszen Õ képes megváltani mindazokat, akik Hozzá jönnek. Szüntelenül félhetünk viszont attól, hogy régi természetünk újra visszanyeri hatalmát, és az ellenség olyan csapdát állít, amellyel ismét foglyul ejthet bennünket… Lelki szépségünknek naponta növekednie kell. Az isteni minta követésének során gyakran el fogunk bukni. Hibáink miatt sokszor kell még Jézus lábainál sír­nunk. De nem kell elbátortalanodnunk! Imádkozzunk, higy­gyünk még teljesebben, és próbáljunk meg újra, immár nagyobbállhatatossággal, felnövekedni az Úr hasonlatosságára. Ne saját erõnkben, hanem Megváltónk erejében bízzunk! Dicsérjük Is-tent, aki a mi Teremtõnk és Megváltónk!”

„A krisztusivá váláshoz fegyelmezni, nevelni és edzeni kell az elmét, mert Istent úgy és azzal kell szolgálni, ami nem áll össz­hangban a hajlamainkkal… Arra kell nevelnünk szívünket, hogy rendíthetetlenné váljék Istenben. Olyan gondolkodásbeli szoká­sokat kell kialakítanunk, amelyek képessé tesznek bennünket, hogy ellenálljunk a kísértésnek. Isten igéjének elveit a mindenna­pi életünkre való kihatásukban kell megértenünk. A Szentlélek értékes ajándékai nem egy pillanat alatt fejlõdnek ki. Bátorságra, állhatatosságra, szelídségre, hitre, a megmentõ isteni hatalomba vetett megingathatatlan bizalomra az évek alatt szerzett tapaszta­latok nyomán lehet szert tenni. Isten gyermekei a szent igyekezet és a jóhoz való szilárd ragaszkodás által pecsételik meg sorsukat.” (Ellen G. White: Szemelvények, I., 309. o.; Bizonyságtételek, VIII., 242. o.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.