Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Készen a szolgálatra

2009.04.12

„Krisztus egyháza Isten elrendelt eszköze az elveszett emberiség üdvösségének munkálására. Az a megbízatása, hogy az egész vi­lághoz eljuttassa az evangéliumot. Ez egyúttal minden egyes ke­resztény kötelessége is. Ki-ki igyekezzék alkalmai és képességei szerint teljesíteni a Megváltótól kapott megbízatást. Krisztus sze­retetének megismerése mindnyájunkat adósokká tesz azokkalszemben, akik még nem ismerik Õt. Isten azért adta nekünk vi­lágosságát, hogy sugarait szétárasszuk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 70. o.)

Mire akar Jézus felkészíteni mindnyájunkat, amikor a szolgálatába állunk? Hogyan kaphatjuk meg Tõle erre a képességet?

2Kor 5,14–15 • „A Krisztus szerelme szorongat minket, úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem an­nak, aki értük meghalt és feltámasztatott.”

Lk 5,8. 10/b • „Látván pedig ezt Simon Péter, Jézus lábai elé esett, mondván: »Eredj el tõlem, mert én bûnös ember va­gyok, Uram!« És mondta Simonnak Jézus: »Ne félj, mos­tantól fogva embereket fogsz.«”

1Pt 3,15 • „Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szíve­tekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tõletek a bennetek levõ reménységrõl, sze­lídséggel és félelemmel.”

2Tim 3,16–17 • „A teljes írás Istentõl ihletett, hasznos a ta­nításra, feddésre, megjobbításra, az igazságban való neve­lésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (Vö. 1Pt 2,9; Eféz 2,10.)

Miután Jézus levette rólunk saját életünk terheit, azonnal örömmel vehetjük magunkra Krisztus igáját, a szolgálat ter­hét. A személyes tapasztalat nyomán hatalmas megerõsítést nyerünk arra, hogy szeretettel, önzetlenül és szolgálatkészen odafigyeljünk embertársainkra.

„Péter felkiáltott: »Eredj el tõlem, mert én bûnös ember vagyok!« – mégis átkulcsolta Jézus lábát, mert nem akart elválni tõle. »Ne félj – válaszolta Krisztus –, mostantól fogva embereketfogsz.« (Lk 5,10) Ésaiás azután kapott megbízást a mennyei üze­net közvetítésére, amikor meglátta Isten szentségét és a saját mél­tatlanságát. Péter is csak azt követõen kapott elhívást, hogy Jézus Krisztusért munkálkodjon, miután eljutott az önmegtagadásra, és arra a felismerésre, hogy Isten erejétõl függ.”

„Jákób kútjánál a samáriai asszony Jézussal beszélgetett, és mi­helyt megtalálta Krisztust, azonnal másokat is Õhozzá vezetett… Ennek az asszonynak a példája mutatja, milyen a Krisztusba ve­tett gyakorlati hit. Minden hû tanítvány Isten országa misszioná­riusának született. Mihelyt megismeri a Megváltót, azonnal meg akarja ismertetni másokkal is. A megmentõ és megszentelõ igazság nem maradhat elrejtve a szívében. Aki iszik az élõ vízbõl, maga is az élet forrásává válik. A megajándékozott ajándékozóvá lesz. Krisztus kegyelme az emberi lélekben olyan, mint a forrás a pusztában: amikor felfakad, felüdít mindenkit. Ebbõl a munká­ból több áldást merítünk, mintha csak önmagunknak akarnánk használni. A megváltás jó hírének terjesztése közben jutunk a Megváltó közelébe.”

„A Krisztus szerelme szorongat minket – mondta Pál. Ez volt életének vezérlõ elve, ösztönzõ ereje. Ha a kötelesség útján igyeke­zete egy pillanatra ellankadt, egy pillantás a keresztre azt eredmé­nyezte, hogy ismét felövezte magát, így haladva elõre az önmegta­gadás útján. Testvéreiért végzett munkájában jórészt a Krisztus ál­dozatában megmutatkozó végtelen szeretetre és e szeretet mindent legyõzõ, kényszerítõ erejére támaszkodott. Milyen komoly, milyen megindító a felhívása: »Ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus jó­téteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az Õ szegénysége által meggazdagodjatok.« (2Kor 8,9)” (Ellen G. White: Jézus élete, 202. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 61., 362. o.)

Milyen szavakkal erõsíti meg Jézus, hogy általa minden ember elhívást kap a szolgálatra? Milyen példát látunkerre az Õ életében?

Jn 15,16 • „Nem ti választottatok engem, hanem én válasz­tottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenje­tek és gyümölcsöt teremjetek…”

Mt 11,29–30 • „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és ta­nuljátok meg tõlem, hogy én szelíd és alázatos szívû va­gyok: és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én igám gyönyörûséges, és az én terhem könnyû.”

Mt 28,19/a • „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká min-den népeket…” Jézus példája: Mt 9,35–36

Jézus szavai arra biztatnak, hogy bátran tûzzük ki célul saját magunk számára a Róla való bizonyságtevés hivatását. Ennek módja és alkalmai nagyon különbözõek lehetnek. Ez függ tõ­lünk és a környezettõl, ahol élünk, vagy ahová Krisztus elküld, de a szívek szándéka ugyanaz: megismertetni az emberekkel az õket is szeretõ Jézus Krisztust.

„A megbízás, amelyet Krisztus adott a tanítványainak, kiterjed minden hívõre, az idõk végéig. Végzetes tévedés azt feltételezni, hogy az emberek megmentése csupán a felszentelt lelkészek felada­ta. Krisztus az evangélium hirdetésével bízta meg mindazokat, akikhez eljutott a mennyei üzenet. Mindazokat, akik befogadjákKrisztus életét, Õ felszenteli, hogy embertársai üdvösségéért mun­kálkodjanak. Ennek a munkának a végzésére jött létre az egyház, s mindenki, aki ünnepélyes és szent fogadalmat tesz az egyháznak, arra kötelezi el magát, hogy együtt munkálkodik Krisztussal. »ALélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj! És aki hallja, mondja ezt: Jöjj!« (Jel 22,17) Mindenkinek, aki hallja, meg kell ismétel­nie a hívást. Bármi legyen is valakinek a hivatása, az legyen a leg­fontosabb számára, hogy embereket nyerjen meg Krisztusnak. Le-het, hogy nem tud nagy összejöveteleken szónokolni, de munkál­kodhat egyes emberekért. Továbbadhatja nekik a tanítást, amelyet Urától kapott.”

„»…amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek.« (1Jn 1,3) Krisztus tanúiként el kell mondanunk, amit tudunk, amit mi ma-gunk látunk, hallottunk és átéltünk. Ha lépésrõl lépésre követjük Jézust, jogunk van elmondani a lényegét annak, ahogyan vezetett bennünket. Elmondhatjuk, hogyan tettük próbára az ígéretét, és hogyan találtuk igaznak. Bizonyságot tehetünk arról, hogy megis­mertük Krisztus kegyelmét. Urunk erre a tanúságtételre hív el, mert ennek hiányában a világ elpusztul.”

„Mindenki, aki elfogadja Krisztust személyes Megváltójának, vágyik arra a kiváltságra, hogy Istent szolgálhassa. Amikor elgon­dolkozik azon, mit tett érte a menny, szívét határtalan szeretet, imádat és hála hatja át. Ég a vágytól, hogy képességeit Isten szol­gálatára odaszentelve kifejezze háláját. Vágyik megmutatni szere­tetét Krisztus iránt, és a Megváltó vérén megvásárolt emberek iránt. Fáradozni kíván, nehézséget hordozni, áldozatot hozni.” (Ellen G. White: Jézus élete, 726., 290. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 363. o.)

Milyen forrásból táplálkozott Jézus szolgálata, és hogyan nyerhetjük el mi is a folyamatos alkalmasságot a szolgá­latra? Mit jelent „gyümölcsöt teremni” Jézus követõiként?

Ésa 50,4–5 • „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erõsíteni a megfáradtat beszéddel. Fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, mi­ként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam.”

Lk 11,1. 9. 13 (vö. Mk 1,35; Lk 5,15–16) • „És amikor Õ imádkozott egy helyen, minekutána elvégezte, mondta néki egy a tanítványai közül: »Uram, taníts minket imád­kozni, amiképpen János is tanította a tanítványait.«»…Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik nék­tek… Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tõle kérik.«”

Mt 9,38 • „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkáso­kat az õ aratásába.”

Jn 15,5. 10. 12. 16 • „Én vagyok a szõlõtõ, ti a szõlõvesszõk: Aki énbennem marad, én pedig õbenne, az terem sok gyümölcsöt… Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben… Ez az én parancsola­tom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket… Nem ti választottatok engem, hanem én válasz­tottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenje­tek és gyümölcsöt teremjetek…”

Jézus példája szerint a természetünk miatt állandó segítségre, isteni vezetésre van szükségünk. Ezt imádság által nyerhetjükel. Õ, akinek kész terve volt az ember megváltására, aki elõre ismerte a rá váró eseményeket, mindig szükségét érezte, hogy mennyei Atyjához forduljon.

„…fáradt szolgáit hívta, hogy pihenjenek meg egy nyugalmas helyen. Amikor azt mondta, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés, nem a szüntelen munkálkodásra biztatta a tanítványait, hanem így szólt: »Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munká­sokat az Õ aratásába.« (Mt 9,38) Isten minden embernek a ké­pességei szerint jelölte ki a munkáját (Eféz 4,11–13), és nem akar egyeseket kötelezettségekkel megterhelni, miközben másoknak semmilyen feladatuk nincsen…

Nem bölcs dolog állandóan lázas munkában, feszültségek kö­zött élni, még az emberek lelki szükségleteinek szolgálatában sem, mert ezáltal elhanyagoljuk a személyes áhítatot, túlterheljük ma­gunkat, hamar elfogy szellemi, lelki és testi erõnk. Krisztus ön­megtagadást kíván a tanítványaitól és áldozatokat, azonban vigyázniuk is kell, nehogy túlbuzgóságuk miatt Sátán kihasz­nálhassa az emberi gyengeséget, és Isten mûve kárt szenvedjen.

…Krisztus egy volt velünk, szükségleteink és gyengeségeink ré­szese, teljesen Istentõl függött, és imádságban, csendességben ke­reste az isteni erõt, hogy felvértezve indulhasson a szolgálatba, a próbákba… Emberként folyamodott Isten trónjához, míg embe­ri természetét mennyei erõ járta át, amely összekötötte az embe­rit az istenséggel. Azáltal, hogy állandó kapcsolatban volt Is­tennel, életet kapott tõle, és így életet adhatott a világnak. AzÕ tapasztalatában nekünk is részesednünk kell… Mindenki­nek személyes tapasztalatra kell szert tennie, Isten akaratának is­meretére eljutnia. Egyénileg kell meghallanunk Õt, amint a szí­vünkhöz szól. Amikor minden más hang elcsitul, és nyugodtan várakozunk Isten elõtt, a lélek csendjében még érthetõbb lesz azÚr hangja. Õ így int minket: »Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!« (Zsolt 46,11) Egyedül Istennél talál­hatunk igazi nyugalmat, és így készülhet fel mindenki, aki Iste­nért munkálkodik. A rohanó tömegben, a munka feszültségében is a világosság és a béke légköre veszi körül az így felfrissült em-bert. Élete jó illatot áraszt, és isteni erõ nyilatkozik meg általa, amely eléri az emberi szíveket.”

„Amikor emberek nem támaszkodnak többé emberekre és a sa­ját ítéletükre, hanem valóban Istenbe vetik bizodalmukat, ak­kor ez a következõk által lesz nyilvánvalóvá minden esetben: szelídlelkûség, kevesebb beszéd, több ima, körültekintõ gon­dosság a tervezésben és a döntésekben. Egyértelmû lesz, hogy ezek az emberek ténylegesen Istenre támaszkodnak, és krisztusi gondolkodásúak.”

„A keresztény élet célja a gyümölcstermés: Krisztus jellemének kiábrázolódása a hívõkben, hogy azután e gyümölcstermés má­sokban is megismétlõdjék, és tovább folytatódjék. A növény nem önmagáért csírázik, növekszik és gyümölcsözik, hanem hogy ma-got adjon »a magvetõnek és kenyeret az éhezõnek« (Ésa 55,10). Az ember se éljen önmagának! A keresztény ember Krisztus kép­viselõje a világban, hogy embereket mentsen. Az énközpontú életben nem lehet növekedés, sem gyümölcstermés. Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetérõl és jósá­gáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelõsséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz meg­menteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét – az ön­zetlen szeretet és a másokért végzett szolgálat lelkét –, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jel­lemedben. Hited növekszik, meggyõzõdésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép… Nemcsak az a kiváltsága minden keresz-ténynek, hogy várja, hanem hogy siettesse is a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét (2Pt 3,12). Ha mindazok, akik Krisztus ne­vét vallják, gyümölcsöt teremnének az Õ dicsõségére, gyorsan be­fejezõdne az evangélium magvetése az egész világon, az utolsó ter­més is hamar beérne, és Krisztus eljönne, hogy begyûjtse a drága gabonát.” (Ellen G. White: Jézus élete, 309–311. o.; Kiben bízhatunk, III., 953. o., Krisztus példázatai, 40. o.)

Hogyan segít Jézus, hogy betölthessük küldetésünket?

Mt 25,14–15 • „Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, elõhívatta a szolgáit, és amije volt,átadta nékik. És adott az egyiknek öt talentumot, a má­siknak kettõt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az erejéhez képest; és azonnal útra kelt.”

Eféz 4,7 • „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándék mértéke szerint.” Mt 28,20/b (vö. 1Kor 12,7–11) • „Íme én veletek vagyokminden napon, a világ végezetéig. Ámen!”

Isten minden újjászületett embert képesít és megbíz felada­tokkal. Nem az a kérdés, mennyire vagyok hajlandó alkalman­ként tenni valamit Isten mûvéért. A példázat szerint az a dön­tõ, hogy kész vagyok-e minden képességemmel az Õ szolgá­latába állni? Ez elõször is azt jelenti, hogy minden pillanatban Isten dicsõségére élek. „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekszetek, mindent az Isten dicsõségére mûveljetek.” (1Kor 10,31) „És valamit tesztek, lélekbõl cselekedjétek, mint az Úr­nak, és nem embereknek.” (Kol 3,23) „Hanem amiképpen szent

az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben.”

(1Pt 1,15) Másodszor, hogy mindazt, amit a gyülekezetben és a világban Isten országának építéséért tehetek, készséggel vál­lalom: „…ebben a jó ügyben, amelyet mi szolgálunk magának azÚrnak dicsõségére és a ti készségetekre.” (2Kor 8,19/b) Ezekbõl az következik, hogy folyamatosan, hittel kérem Isten áldásos vezetését, és Lelke által a felkészítést mindezekre. Kezdjük úgy, mint Pál, kérdezzük meg Istent: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Ap csel 9,6) Hogyan használhatnám jól a ké­pességeimet a Te dicsõségedre? Milyen talentumaim vannak, milyen lelki ajándékokat kaptam?

„Nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyit kaptunk, hanem hogy mit teszünk azzal, amit kaptunk. A képességeink fejlesztése elsõdleges kötelességünk. Ezzel tartozunk Istennek és embertár­sainknak. Az ember nem tölti be az élet célját, ha nem szerez egy­re több talentumot, és nem lesz napról napra hasznosabb. Krisz­tusba vetett hitünk megvallásával elkötelezzük magunkat, hogy megtanuljuk mindazt, amire nekünk mint a Mester munkásai­nak lehetõségünk van. Minden képességünket tökéletesítenünk kell, hogy a lehetõ legtöbb jót tehessük…

»Az én eledelem az – mondta Jézus –, hogy annak akaratát cse­lekedjem, aki elküldött engem, és az Õ dolgát elvégezzem.« (Jn 4,34) Nekünk is így kell szolgálnunk Istent. Csak az szolgál, aki az engedelmesség legszentebb mércéje szerint cselekszik. Mind­azoknak, akik Isten gyermekei akarnak lenni, tanúsítaniuk kell, hogy munkatársai Istennek, Krisztusnak és a mennyei angyalok­nak. Ez minden lélek próbája.”

„A másokért végzett önzetlen munka lelkülete állhatatossá­got, elmélyülést, szilárdságot és Krisztushoz hasonló szeretet­teljes jellemet ad, békét és boldogságot nyújt. A szív mindig ne­mesebbre törekszik. Többé nincs helye a hanyagságnak és önzés­nek. Azok, akik ily módon gyakorolják a keresztény erényeket, növekedni és erõsödni fognak, hogy Istenért dolgozhassanak. Vi­lágosan megértik a lelki dolgokat, állandóan gyarapszanak hit-ben, és növekszik imáik ereje. Isten Lelke munkálkodik a szívük­ben, és a mennyei kapcsolat megteremti a szív összhangját. Akik ilyen önzetlen fáradozással áldozzák oda magukat embertársaik javáért, azok munkálják legbiztosabban saját üdvösségüket.”

„Krisztus azt akarja, hogy az egyház tanítói az Õ szolgái legye­nek. Meg kell tanítaniuk az embereket az evangéliumi munkára, hogyan keressék és mentsék meg az elveszetteket. Vajon valóban ezt a munkát végzik? Milyen sokan fáradoznak, hogy felszítsák az élet tüzét egy-egy haldokló gyülekezetben! Mint a beteg bárányo­kat, úgy ápolgatják a gyülekezetet azok, akiknek éppen az elveszett juhokat kellene megkeresniük! S ez idõ alatt milliók és milliók vesznek el Krisztus nélkül.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 3. ki­adás, 226., 191. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 195–196. o.; Jézus élete, 730. o.)

Milyen veszélyt jelent, ha a hívõk nem vállalnak szemé­lyes és közös erõfeszítéseket az evangélium hirdetésé­ben? Mi lehet ennek az oka?

Jel 2,3–4 • „Terhet viseltél, és béketûrõ vagy, s az én neve­mért fáradoztál, és nem fáradtál el. De az a mondásom el­lened, hogy az elsõ szeretetedet elhagytad.”

2Pt 1,8–9 • „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak benne­tek, nem tesznek titeket hivalkodókká [pontosított fordítás szerint: tétlenekké], sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert akiben ezek nin­csenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bûnei­bõl való megtisztulásáról.”

Amikor a hívõ emberek lemondanak az evangélium hirdetésé­rõl, akkor nem vállalják azt sem, hogy Isten alkalmassá tegye õket erre. Így végül az evangéliumról fognak lemondani. Akit nem foglalkoztat az, hogy miként közvetíthetné az evangéliu­mot, ezzel az elsõ szeretete kihûlésérõl tesz bizonyságot. Jé­zus iránti személyes szeretete, amely korábban lelkesítette és megszentelte, megfogyatkozott.

„Az egyházban csak akkor valósulhat meg Krisztus jelenlété­nek ígérete, ha hívei az Õ munkáját végzik. »Elmenvén azért, te­gyetek tanítványokká minden népeket – mondta Krisztus –, és ímé, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.« (Mt 28,19–20) Krisztus igájának felvétele az egyik legfontosabb felté­tele hatalma elnyerésének. Az egyház élete attól függ, hogy hû­ségesen teljesíti-e az Úrtól kapott megbízatását. Ennek a mun­kának az elhanyagolása bizonyosan lelki gyengeséget és ha­nyatlást okoz. Ahol nem munkálkodnak erõteljesen másokért, a szeretet megfogyatkozik, és a hit elhalványul.”

„A Szentlélek kiárasztása után a tanítványok széjjeljártak, hir­detni az élõ Megváltót. Egyetlen vágyuk az emberek üdvössége volt. Emellett megtapasztalhatták a szentek közösségének szépsé­gét is. Egymás iránt tapintatosak, figyelmesek, önmegtagadók voltak, minden áldozatra készek az igazságért. A mindennapi érintkezésben azt a szeretet tanúsították egymás iránt, amelyet Krisztus parancsolt nekik. Ezt a szeretetet igyekeztek kedves sza­vak és önzetlen cselekedetek által mások szívében felébreszteni… Idõvel azonban változás állt be. A hívõk kezdték felismerni egy­más hibáit. Miközben mások hibáira néztek és egymást bírálgat­ták, szem elõl tévesztették a Megváltót és szeretetét. Kezdtek na­gyobb jelentõséget tulajdonítani a külsõségeknek, és nagyobb súlyt helyezni a hitvallásra, mint a hit gyakorlására. Buzgók vol­tak mások hibáinak megítélésében, eközben nem vették észre sa­ját hibáikat. Így hanyagolták el a Krisztus parancsolta testvéri szeretetet, de a legszomorúbb az volt, hogy észre sem vették. Nem tudatosult bennük, hogy eltûnt életükbõl a boldogság és az öröm, s elzárva szívüket Isten szeretete elõl, menthetetlenül a sötétségbe zuhannak.”

„Aki csupán imádkozik, de nem cselekszik, az csakhamar fel­hagy az imával is, vagy könyörgése puszta formasággá válik. Mi­helyt kivonjuk magunkat a társadalmi és a keresztényi kötelezett­ségek alól, mihelyt nem akarjuk hordozni a keresztet, mihelyt megszûnünk a legkomolyabban fáradozni Urunkért és Meste­rünkért, aki értünk dolgozott, bármily hûséges munkások voltunk is azelõtt, többé nincs miért imádkoznunk, és semmi sem késztet igazi könyörgésre. Imánk önzõ lesz. Nem tudunk többé az embe­riség szükségleteiért, Isten országának épüléséért és a munkához szükséges erõért imádkozni.”

„Figyeljük meg magunkat közelrõl és kritikusan. Amikor meg­szegtük keresztségi fogadalmunkat, nem az eskünket szegtük-e meg? Meghaltunk-e a világnak, és élünk-e Krisztusnak? Keressük-e az odafelvalókat, ahol Jézus az Isten jobbján ül?… A mi feladatunk, hogy felismerjük bukásainkat és bûneinket, amelyek sötétséget és lelki erõtlenséget okoznak, és kioltják elsõ szeretetünket. Nem a vi­lágiasság ez? Nem az önzés, az önhittség szeretete? Az elsõségért ví­vott küzdelem? A túlzott érzékiség?… Bármi is legyen az, amit ad-dig dédelgettél és ápoltál, amíg megerõsödött és uralma alá hajtott, határozott erõfeszítést kell tenned a legyõzésére, másként elveszel.” (Ellen G. White: Jézus élete, 730. o.; Az apostolok története, 375–376. o.; Krisz­tushoz vezetõ lépések, 87. o.; Review and Herald, 1887. június 7.)

Hogyan kell helytállnunk ma, Jézus eljövetelét várva?

Eféz 5,14. 17. 18/b • „Annakokáért mondja: Serkenj föl, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus… Annakokáért ne legyetek esztelenek, hanem megértsétek, mi legyen az Úr akarata… teljesedjetek be Szent Lélekkel.”

Ésa 60,1–3 • „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsõsége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség bo­rítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsõsége rajtad megláttatik. És népek jönnek világossá­godhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.” Jak 5,7–8 • „Legyetek azért, atyámfiai, béketûrõk az Úr el­jöveteléig. Ímé a szántóvetõ várja a föld drága gyümöl­csét, béketûréssel várja, míg reggeli és esteli esõt kap. Le­gyetek ti is béketûrõk, és erõsítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” Vö. Zsid 10,35–38/a

Alapos megújulásra és reformra van szükség egyéni és közös­ségi életünkben. Isten terve szerint a késõi esõ, a nagy evangé­liumhirdetés ideje itt van, de felkészültünk-e erre? Mit vála­szolhatunk, látva hétköznapjainkat? A magvetés nehéz idõ­szakában vagyunk, amikor feladatunk, hogy sokakat felkészít­sünk a bekövetkezõ eseményekre. Mivel foglaljuk el magun­kat e munka helyett?

„Isten mûve a Földön mindaddig nem fejezõdhet be, amíg az egyház tagjai nem látnak munkához, s nem egyesítik erejüket a prédikátorok és az egyház tisztviselõinek törekvéseivel.”

„»Kérjetek esõt az Úrtól a késõi esõ idején!« (Zak 10,1) Ne ülj ölbe tett kézzel, hogy az esõ majd úgyis hullik a maga idejé­ben! Kérned kell!… Isten megköveteli tõlünk az értelmes mun­kát és hitünk gyakorlását… Meg kell ragadnunk minden alkal­mat, hogy azok között lehessünk, akik áldást árasztanak mások­ra. Krisztus ezt mondta: »Ahol ketten vagy hárman egybegyûl­nek az én nevemben, ott vagyok közöttük.« (Mt 18,20) Az egy­házi és tábori összejövetelek, az otthoni gyülekezet alkalmai és minden olyan alkalom, ahol személyes munka folyik az embere­kért, az Úr alkalmai arra, hogy nekünk adja a korai és késõi esõ áldásait.”

„Annak az állandó veszélye fenyeget minket, hogy az evangé­lium egyszerûségét kevésnek tartjuk… Minden kétség nélkül szükség van arra, hogy változtassunk a dolgok megszokott rend­jén, mert a jelenvaló igazság szentségét nem érzékeljük kellõ mér­tékben. De arra van a legnagyobb szükségünk, hogy a szívünk változzék meg. Ezt úgy érhetjük el, ha Isten áldásait egyénileg, hûségesen keressük, erejéért esedezünk, kérjük, hogy kegyelme szálljon ránk, és ezáltal változzék meg a jellemünk. Erre a válto­zásra van szükségünk, és ennek a tapasztalatnak az eléréséért ki­tartóan kell imádkoznunk, s szívünk õszinteségével kell megkér­deznünk: »Mit cselekedjem, hogy üdvözüljek?« Pontosan ismer­nünk kellene a lépéseinket, melyeket a menny felé teszünk.” (El­len G. White: Az evangélium szolgái, 351. o.; Review and Herald, 1897. már­cius 2.; 1892. március 22.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.