Készen a szolgálatra
„Krisztus egyháza Isten elrendelt eszköze az elveszett emberiség üdvösségének munkálására. Az a megbízatása, hogy az egész világhoz eljuttassa az evangéliumot. Ez egyúttal minden egyes keresztény kötelessége is. Ki-ki igyekezzék alkalmai és képességei szerint teljesíteni a Megváltótól kapott megbízatást. Krisztus szeretetének megismerése mindnyájunkat adósokká tesz azokkalszemben, akik még nem ismerik Õt. Isten azért adta nekünk világosságát, hogy sugarait szétárasszuk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 70. o.)
Mire akar Jézus felkészíteni mindnyájunkat, amikor a szolgálatába állunk? Hogyan kaphatjuk meg Tõle erre a képességet?
2Kor 5,14–15 • „A Krisztus szerelme szorongat minket, úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott.”
Lk 5,8. 10/b • „Látván pedig ezt Simon Péter, Jézus lábai elé esett, mondván: »Eredj el tõlem, mert én bûnös ember vagyok, Uram!« És mondta Simonnak Jézus: »Ne félj, mostantól fogva embereket fogsz.«”
1Pt 3,15 • „Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek,
2Tim 3,16–17 • „A teljes írás Istentõl ihletett, hasznos a ta
Miután Jézus levette rólunk saját életünk terheit, azonnal örömmel vehetjük magunkra Krisztus igáját, a szolgálat terhét. A személyes tapasztalat nyomán hatalmas megerõsítést nyerünk arra, hogy szeretettel, önzetlenül és szolgálatkészen odafigyeljünk embertársainkra.
„Péter felkiáltott: »Eredj el tõlem, mert én bûnös ember vagyok!« – mégis átkulcsolta Jézus lábát, mert nem akart elválni tõle. »Ne félj – válaszolta Krisztus –, mostantól fogva embereketfogsz.« (Lk 5,10) Ésaiás azután kapott megbízást a mennyei üzenet közvetítésére, amikor meglátta Isten szentségét és a saját méltatlanságát. Péter is csak azt követõen kapott elhívást, hogy Jézus Krisztusért munkálkodjon, miután eljutott az önmegtagadásra, és arra a felismerésre, hogy Isten erejétõl függ.”
„Jákób kútjánál a samáriai asszony Jézussal beszélgetett, és mihelyt megtalálta Krisztust, azonnal másokat is Õhozzá vezetett… Ennek az asszonynak a példája mutatja, milyen a Krisztusba vetett gyakorlati hit. Minden hû tanítvány Isten országa misszionáriusának született. Mihelyt megismeri a Megváltót, azonnal meg akarja ismertetni másokkal is. A megmentõ és megszentelõ igazság nem maradhat elrejtve a szívében. Aki iszik az élõ vízbõl, maga is az élet forrásává válik. A megajándékozott ajándékozóvá lesz. Krisztus kegyelme az emberi lélekben olyan, mint a forrás a pusztában: amikor felfakad, felüdít mindenkit. Ebbõl a munkából több áldást merítünk, mintha csak önmagunknak akarnánk használni. A megváltás jó hírének terjesztése közben jutunk a Megváltó közelébe.”
„A Krisztus szerelme szorongat minket – mondta Pál. Ez volt életének vezérlõ elve, ösztönzõ ereje. Ha a kötelesség útján igyekezete egy pillanatra ellankadt, egy pillantás a keresztre azt eredményezte, hogy ismét felövezte magát, így haladva elõre az önmegtagadás útján. Testvéreiért végzett munkájában jórészt a Krisztus áldozatában megmutatkozó végtelen szeretetre és e szeretet mindent legyõzõ, kényszerítõ erejére támaszkodott. Milyen komoly, milyen megindító a felhívása: »Ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett értetek, hogy ti az Õ szegénysége által meggazdagodjatok.« (2Kor 8,9)” (Ellen G. White: Jézus élete, 202. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 61., 362. o.)
Milyen szavakkal erõsíti meg Jézus, hogy általa minden ember elhívást kap a szolgálatra? Milyen példát látunkerre az Õ életében?
Jn 15,16 • „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek…”
Mt 11,29–30 • „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tõlem, hogy én szelíd és alázatos szívû vagyok: és nyugalmat találtok a lelketeknek. Mert az én igám gyönyörûséges, és az én terhem könnyû.”
Mt 28,19/a • „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká min-den népeket…” Jézus példája: Mt 9,35–36
Jézus szavai arra biztatnak, hogy bátran tûzzük ki célul saját magunk számára a Róla való bizonyságtevés hivatását. Ennek módja és alkalmai nagyon különbözõek lehetnek. Ez függ tõlünk és a környezettõl, ahol élünk, vagy ahová Krisztus elküld, de a szívek szándéka ugyanaz: megismertetni az emberekkel az õket is szeretõ Jézus Krisztust.
„A megbízás, amelyet Krisztus adott a tanítványainak, kiterjed minden hívõre, az idõk végéig. Végzetes tévedés azt feltételezni, hogy az emberek megmentése csupán a felszentelt lelkészek feladata. Krisztus az evangélium hirdetésével bízta meg mindazokat, akikhez eljutott a mennyei üzenet. Mindazokat, akik befogadjákKrisztus életét, Õ felszenteli, hogy embertársai üdvösségéért munkálkodjanak. Ennek a munkának a végzésére jött létre az egyház, s mindenki, aki ünnepélyes és szent fogadalmat tesz az egyháznak, arra kötelezi el magát, hogy együtt munkálkodik Krisztussal. »ALélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj! És aki hallja, mondja ezt: Jöjj!« (Jel 22,17) Mindenkinek, aki hallja, meg kell ismételnie a hívást. Bármi legyen is valakinek a hivatása, az legyen a legfontosabb számára, hogy embereket nyerjen meg Krisztusnak. Le-het, hogy nem tud nagy összejöveteleken szónokolni, de munkálkodhat egyes emberekért. Továbbadhatja nekik a tanítást, amelyet Urától kapott.”
„»…amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek.« (1Jn 1,3) Krisztus tanúiként el kell mondanunk, amit tudunk, amit mi ma-gunk látunk, hallottunk és átéltünk. Ha lépésrõl lépésre követjük Jézust, jogunk van elmondani a lényegét annak, ahogyan vezetett bennünket. Elmondhatjuk, hogyan tettük próbára az ígéretét, és hogyan találtuk igaznak. Bizonyságot tehetünk arról, hogy megismertük Krisztus kegyelmét. Urunk erre a tanúságtételre hív el, mert ennek hiányában a világ elpusztul.”
„Mindenki, aki elfogadja Krisztust személyes Megváltójának, vágyik arra a kiváltságra, hogy Istent szolgálhassa. Amikor elgondolkozik azon, mit tett érte a menny, szívét határtalan szeretet, imádat és hála hatja át. Ég a vágytól, hogy képességeit Isten szolgálatára odaszentelve kifejezze háláját. Vágyik megmutatni szeretetét Krisztus iránt, és a Megváltó vérén megvásárolt emberek iránt. Fáradozni kíván, nehézséget hordozni, áldozatot hozni.” (Ellen G. White: Jézus élete, 726., 290. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 363. o.)
Milyen forrásból táplálkozott Jézus szolgálata, és hogyan nyerhetjük el mi is a folyamatos alkalmasságot a szolgá
Ésa 50,4–5 • „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy tudjam erõsíteni a megfáradtat beszéddel. Fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam.”
Lk 11,1. 9. 13 (vö. Mk 1,35; Lk 5,15–16) • „És amikor Õ imádkozott egy helyen, minekutána elvégezte, mondta néki egy a tanítványai közül: »Uram, taníts minket imádkozni, amiképpen János is tanította a tanítványait.«»…Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek… Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tõle kérik.«”
Mt 9,38 • „Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az õ aratásába.”
Jn 15,5. 10. 12. 16 • „Én vagyok a szõlõtõ, ti a szõlõvesszõk: Aki énbennem marad, én pedig õbenne, az terem sok gyümölcsöt… Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben… Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket… Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek…”
Jézus példája szerint a természetünk miatt állandó segítségre, isteni vezetésre van szükségünk. Ezt imádság által nyerhetjükel. Õ, akinek kész terve volt az ember megváltására, aki elõre ismerte a rá váró eseményeket, mindig szükségét érezte, hogy mennyei Atyjához forduljon.
„…fáradt szolgáit hívta, hogy pihenjenek meg egy nyugalmas helyen. Amikor azt mondta, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés, nem a szüntelen munkálkodásra biztatta a tanítványait, hanem így szólt: »Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az Õ aratásába.« (Mt 9,38) Isten minden embernek a képességei szerint jelölte ki a munkáját (Eféz 4,11–13), és nem akar egyeseket kötelezettségekkel megterhelni, miközben másoknak semmilyen feladatuk nincsen…
Nem bölcs dolog állandóan lázas munkában, feszültségek között élni, még az emberek lelki szükségleteinek szolgálatában sem, mert ezáltal elhanyagoljuk a személyes áhítatot, túlterheljük magunkat, hamar elfogy szellemi, lelki és testi erõnk. Krisztus önmegtagadást kíván a tanítványaitól és áldozatokat, azonban vigyázniuk is kell, nehogy túlbuzgóságuk miatt Sátán kihasználhassa az emberi gyengeséget, és Isten mûve kárt szenvedjen.
…Krisztus egy volt velünk, szükségleteink és gyengeségeink részese, teljesen Istentõl függött, és imádságban, csendességben kereste az isteni erõt, hogy felvértezve indulhasson a szolgálatba, a próbákba… Emberként folyamodott Isten trónjához, míg emberi természetét mennyei erõ járta át, amely összekötötte az emberit az istenséggel. Azáltal, hogy állandó kapcsolatban volt Istennel, életet kapott tõle, és így életet adhatott a világnak. AzÕ tapasztalatában nekünk is részesednünk kell… Mindenkinek személyes tapasztalatra kell szert tennie, Isten akaratának ismeretére eljutnia. Egyénileg kell meghallanunk Õt, amint a szívünkhöz szól. Amikor minden más hang elcsitul, és nyugodtan várakozunk Isten elõtt, a lélek csendjében még érthetõbb lesz azÚr hangja. Õ így int minket: »Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!« (Zsolt 46,11) Egyedül Istennél találhatunk igazi nyugalmat, és így készülhet fel mindenki, aki Istenért munkálkodik. A rohanó tömegben, a munka feszültségében is a világosság és a béke légköre veszi körül az így felfrissült em-bert. Élete jó illatot áraszt, és isteni erõ nyilatkozik meg általa, amely eléri az emberi szíveket.”
„Amikor emberek nem támaszkodnak többé emberekre és a saját ítéletükre, hanem valóban Istenbe vetik bizodalmukat, akkor ez a következõk által lesz nyilvánvalóvá minden esetben: szelídlelkûség, kevesebb beszéd, több ima, körültekintõ gondosság a tervezésben és a döntésekben. Egyértelmû lesz, hogy ezek az emberek ténylegesen Istenre támaszkodnak, és krisztusi gondolkodásúak.”
„A keresztény élet célja a gyümölcstermés: Krisztus jellemének kiábrázolódása a hívõkben, hogy azután e gyümölcstermés másokban is megismétlõdjék, és tovább folytatódjék. A növény nem önmagáért csírázik, növekszik és gyümölcsözik, hanem hogy ma-got adjon »a magvetõnek és kenyeret az éhezõnek« (Ésa 55,10). Az ember se éljen önmagának! A keresztény ember Krisztus képviselõje a világban, hogy embereket mentsen. Az énközpontú életben nem lehet növekedés, sem gyümölcstermés. Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetérõl és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelõsséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét – az önzetlen szeretet és a másokért végzett szolgálat lelkét –, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited növekszik, meggyõzõdésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép… Nemcsak az a kiváltsága minden keresz-ténynek, hogy várja, hanem hogy siettesse is a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét (2Pt 3,12). Ha mindazok, akik Krisztus nevét vallják, gyümölcsöt teremnének az Õ dicsõségére, gyorsan befejezõdne az evangélium magvetése az egész világon, az utolsó termés is hamar beérne, és Krisztus eljönne, hogy begyûjtse a drága gabonát.” (Ellen G. White: Jézus élete, 309–311. o.; Kiben bízhatunk, III., 953. o., Krisztus példázatai, 40. o.)
Hogyan segít Jézus, hogy betölthessük küldetésünket?
Mt 25,14–15 • „Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, elõhívatta a szolgáit, és amije volt,átadta nékik. És adott az egyiknek öt talentumot, a másiknak kettõt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az erejéhez képest; és azonnal útra kelt.”
Eféz 4,7 • „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándék mértéke szerint.” Mt 28,20/b (vö. 1Kor 12,7–11) • „Íme én veletek vagyokminden napon, a világ végezetéig. Ámen!”
Isten minden újjászületett embert képesít és megbíz feladatokkal. Nem az a kérdés, mennyire vagyok hajlandó alkalmanként tenni valamit Isten mûvéért. A példázat szerint az a döntõ, hogy kész vagyok-e minden képességemmel az Õ szolgálatába állni? Ez elõször is azt jelenti, hogy minden pillanatban Isten dicsõségére élek. „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekszetek, mindent az Isten dicsõségére mûveljetek.” (1Kor 10,31) „És valamit tesztek, lélekbõl cselekedjétek, mint az Úrnak, és nem embereknek.” (Kol 3,23) „Hanem amiképpen szent
az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben.”
(1Pt 1,15) Másodszor, hogy mindazt, amit a gyülekezetben és a világban Isten országának építéséért tehetek, készséggel vállalom: „…ebben a jó ügyben, amelyet mi szolgálunk magának azÚrnak dicsõségére és a ti készségetekre.” (2Kor 8,19/b) Ezekbõl az következik, hogy folyamatosan, hittel kérem Isten áldásos vezetését, és Lelke által a felkészítést mindezekre. Kezdjük úgy, mint Pál, kérdezzük meg Istent: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Ap csel 9,6) Hogyan használhatnám jól a képességeimet a Te dicsõségedre? Milyen talentumaim vannak, milyen lelki ajándékokat kaptam?
„Nem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyit kaptunk, hanem hogy mit teszünk azzal, amit kaptunk. A képességeink fejlesztése elsõdleges kötelességünk. Ezzel tartozunk Istennek és embertársainknak. Az ember nem tölti be az élet célját, ha nem szerez egyre több talentumot, és nem lesz napról napra hasznosabb. Krisztusba vetett hitünk megvallásával elkötelezzük magunkat, hogy megtanuljuk mindazt, amire nekünk mint a Mester munkásainak lehetõségünk van. Minden képességünket tökéletesítenünk kell, hogy a lehetõ legtöbb jót tehessük…
»Az én eledelem az – mondta Jézus –, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az Õ dolgát elvégezzem.« (Jn 4,34) Nekünk is így kell szolgálnunk Istent. Csak az szolgál, aki az engedelmesség legszentebb mércéje szerint cselekszik. Mindazoknak, akik Isten gyermekei akarnak lenni, tanúsítaniuk kell, hogy munkatársai Istennek, Krisztusnak és a mennyei angyaloknak. Ez minden lélek próbája.”
„A másokért végzett önzetlen munka lelkülete állhatatosságot, elmélyülést, szilárdságot és Krisztushoz hasonló szeretetteljes jellemet ad, békét és boldogságot nyújt. A szív mindig nemesebbre törekszik. Többé nincs helye a hanyagságnak és önzésnek. Azok, akik ily módon gyakorolják a keresztény erényeket, növekedni és erõsödni fognak, hogy Istenért dolgozhassanak. Világosan megértik a lelki dolgokat, állandóan gyarapszanak hit-ben, és növekszik imáik ereje. Isten Lelke munkálkodik a szívükben, és a mennyei kapcsolat megteremti a szív összhangját. Akik ilyen önzetlen fáradozással áldozzák oda magukat embertársaik javáért, azok munkálják legbiztosabban saját üdvösségüket.”
„Krisztus azt akarja, hogy az egyház tanítói az Õ szolgái legyenek. Meg kell tanítaniuk az embereket az evangéliumi munkára, hogyan keressék és mentsék meg az elveszetteket. Vajon valóban ezt a munkát végzik? Milyen sokan fáradoznak, hogy felszítsák az élet tüzét egy-egy haldokló gyülekezetben! Mint a beteg bárányokat, úgy ápolgatják a gyülekezetet azok, akiknek éppen az elveszett juhokat kellene megkeresniük! S ez idõ alatt milliók és milliók vesznek el Krisztus nélkül.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 3. kiadás, 226., 191. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 195–196. o.; Jézus élete, 730. o.)
Milyen veszélyt jelent, ha a hívõk nem vállalnak személyes és közös erõfeszítéseket az evangélium hirdetésében? Mi lehet ennek az oka?
Jel 2,3–4 • „Terhet viseltél, és béketûrõ vagy, s az én nevemért fáradoztál, és nem fáradtál el. De az a mondásom ellened, hogy az elsõ szeretetedet elhagytad.”
2Pt 1,8–9 • „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká [pontosított fordítás szerint: tétlenekké], sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert akiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bûneibõl való megtisztulásáról.”
Amikor a hívõ emberek lemondanak az evangélium hirdetésérõl, akkor nem vállalják azt sem, hogy Isten alkalmassá tegye õket erre. Így végül az evangéliumról fognak lemondani. Akit nem foglalkoztat az, hogy miként közvetíthetné az evangéliumot, ezzel az elsõ szeretete kihûlésérõl tesz bizonyságot. Jézus iránti személyes szeretete, amely korábban lelkesítette és megszentelte, megfogyatkozott.
„Az egyházban csak akkor valósulhat meg Krisztus jelenlétének ígérete, ha hívei az Õ munkáját végzik. »Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket – mondta Krisztus –, és ímé, én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.« (Mt 28,19–20) Krisztus igájának felvétele az egyik legfontosabb feltétele hatalma elnyerésének. Az egyház élete attól függ, hogy hûségesen teljesíti-e az Úrtól kapott megbízatását. Ennek a munkának az elhanyagolása bizonyosan lelki gyengeséget és hanyatlást okoz. Ahol nem munkálkodnak erõteljesen másokért, a szeretet megfogyatkozik, és a hit elhalványul.”
„A Szentlélek kiárasztása után a tanítványok széjjeljártak, hirdetni az élõ Megváltót. Egyetlen vágyuk az emberek üdvössége volt. Emellett megtapasztalhatták a szentek közösségének szépségét is. Egymás iránt tapintatosak, figyelmesek, önmegtagadók voltak, minden áldozatra készek az igazságért. A mindennapi érintkezésben azt a szeretet tanúsították egymás iránt, amelyet Krisztus parancsolt nekik. Ezt a szeretetet igyekeztek kedves szavak és önzetlen cselekedetek által mások szívében felébreszteni… Idõvel azonban változás állt be. A hívõk kezdték felismerni egymás hibáit. Miközben mások hibáira néztek és egymást bírálgatták, szem elõl tévesztették a Megváltót és szeretetét. Kezdtek nagyobb jelentõséget tulajdonítani a külsõségeknek, és nagyobb súlyt helyezni a hitvallásra, mint a hit gyakorlására. Buzgók voltak mások hibáinak megítélésében, eközben nem vették észre saját hibáikat. Így hanyagolták el a Krisztus parancsolta testvéri szeretetet, de a legszomorúbb az volt, hogy észre sem vették. Nem tudatosult bennük, hogy eltûnt életükbõl a boldogság és az öröm, s elzárva szívüket Isten szeretete elõl, menthetetlenül a sötétségbe zuhannak.”
„Aki csupán imádkozik, de nem cselekszik, az csakhamar felhagy az imával is, vagy könyörgése puszta formasággá válik. Mihelyt kivonjuk magunkat a társadalmi és a keresztényi kötelezettségek alól, mihelyt nem akarjuk hordozni a keresztet, mihelyt megszûnünk a legkomolyabban fáradozni Urunkért és Mesterünkért, aki értünk dolgozott, bármily hûséges munkások voltunk is azelõtt, többé nincs miért imádkoznunk, és semmi sem késztet igazi könyörgésre. Imánk önzõ lesz. Nem tudunk többé az emberiség szükségleteiért, Isten országának épüléséért és a munkához szükséges erõért imádkozni.”
„Figyeljük meg magunkat közelrõl és kritikusan. Amikor megszegtük keresztségi fogadalmunkat, nem az eskünket szegtük-e meg? Meghaltunk-e a világnak, és élünk-e Krisztusnak? Keressük-e az odafelvalókat, ahol Jézus az Isten jobbján ül?… A mi feladatunk, hogy felismerjük bukásainkat és bûneinket, amelyek sötétséget és lelki erõtlenséget okoznak, és kioltják elsõ szeretetünket. Nem a világiasság ez? Nem az önzés, az önhittség szeretete? Az elsõségért vívott küzdelem? A túlzott érzékiség?… Bármi is legyen az, amit ad-dig dédelgettél és ápoltál, amíg megerõsödött és uralma alá hajtott, határozott erõfeszítést kell tenned a legyõzésére, másként elveszel.” (Ellen G. White: Jézus élete, 730. o.; Az apostolok története, 375–376. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 87. o.; Review and Herald, 1887. június 7.)
Hogyan kell helytállnunk ma, Jézus eljövetelét várva?
Eféz 5,14. 17. 18/b • „Annakokáért mondja: Serkenj föl, aki
Ésa 60,1–3 • „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod,
Alapos megújulásra és reformra van szükség egyéni és közösségi életünkben. Isten terve szerint a késõi esõ, a nagy evangéliumhirdetés ideje itt van, de felkészültünk-e erre? Mit válaszolhatunk, látva hétköznapjainkat? A magvetés nehéz idõszakában vagyunk, amikor feladatunk, hogy sokakat felkészítsünk a bekövetkezõ eseményekre. Mivel foglaljuk el magunkat e munka helyett?
„Isten mûve a Földön mindaddig nem fejezõdhet be, amíg az egyház tagjai nem látnak munkához, s nem egyesítik erejüket a prédikátorok és az egyház tisztviselõinek törekvéseivel.”
„»Kérjetek esõt az Úrtól a késõi esõ idején!« (Zak 10,1) Ne ülj ölbe tett kézzel, hogy az esõ majd úgyis hullik a maga idejében! Kérned kell!… Isten megköveteli tõlünk az értelmes munkát és hitünk gyakorlását… Meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy azok között lehessünk, akik áldást árasztanak másokra. Krisztus ezt mondta: »Ahol ketten vagy hárman egybegyûlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.« (Mt 18,20) Az egyházi és tábori összejövetelek, az otthoni gyülekezet alkalmai és minden olyan alkalom, ahol személyes munka folyik az emberekért, az Úr alkalmai arra, hogy nekünk adja a korai és késõi esõ áldásait.”
„Annak az állandó veszélye fenyeget minket, hogy az evangélium egyszerûségét kevésnek tartjuk… Minden kétség nélkül szükség van arra, hogy változtassunk a dolgok megszokott rendjén, mert a jelenvaló igazság szentségét nem érzékeljük kellõ mértékben. De arra van a legnagyobb szükségünk, hogy a szívünk változzék meg. Ezt úgy érhetjük el, ha Isten áldásait egyénileg, hûségesen keressük, erejéért esedezünk, kérjük, hogy kegyelme szálljon ránk, és ezáltal változzék meg a jellemünk. Erre a változásra van szükségünk, és ennek a tapasztalatnak az eléréséért kitartóan kell imádkoznunk, s szívünk õszinteségével kell megkérdeznünk: »Mit cselekedjem, hogy üdvözüljek?« Pontosan ismernünk kellene a lépéseinket, melyeket a menny felé teszünk.” (Ellen G. White: Az evangélium szolgái, 351. o.; Review and Herald, 1897. március 2.; 1892. március 22.)