Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istennel járás

2009.04.12

Milyen meghitt, bensõséges kapcsolat lehetõségét ajánlja fel Isten minden ember számára? Mi a szándéka ezzel, és miért van erre nekünk szükségünk?

2Móz 20,2 • „Én, az Úr, vagyok a te Istened…”

Zsolt 16,8 • „Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felõl van, azért meg nem rendülök.”

Zsolt 32,8 • „Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.”

Ésa 30,21 • „Füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok.”

A Biblia tanúsága szerint Isten kívánkozik kezének alkotásaiután (vö. Jób 14,15). Örökkévaló szeretettel szeret és hív min-den embert az Õ országába (Jer 31,3; 1Tim 2,4). Ezt a hívását azonban egy olyan világban kell megszólaltatnia, ahol Isten és ember nagy ellensége már minden eszközt munkába állított, amely csak rombolhatja az emberi lelket (Ellen G. White: Jézus élete, 27. o.). Emellett nem csak a körülöttünk lévõ világ, de még a saját természetünk is ellenségeskedik Istennel és „szent, igaz és jó” kívánalmaival (Rm 8,7; 7,12). Ilyen félelmetes túlerõt

érzékelve sokszor mi is Dávid és Jósafát szavaival kiáltanánk fel: „Uram! Mennyire megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak a reám támadók!”, „lelkem mindig veszedelemben van”, „bizony közel vagyok az eleséshez” (Zsolt 3,2; 119,109; 38,18). „Nincsen bennünk erõ e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek szemeink.”

(2Krón 20,12) Isten mindezt pontosan látja, és megindul erõt­lenségünkön (Zsid 4,15). Féltõ, óvó szeretetébõl fakadóan sze­retne a segítségünkre jönni, szorosan mellénk állni – „a jobb kezünk felõl” –, hogy esélyünk legyen a gyõzelemre. Azt sze­retné, ha Vele, „az erõs fegyveresnél erõsebb” (Lk 11,21–22), hû szövetségesünkkel járnánk itt a földi hadszíntéren, „ezen az embernek ellenséges földgolyón” (Kosztolányi Dezsõ). Bizal­mas én-te viszonyt ajánl fel számunkra Önmagával, hogy meg­taníthasson bennünket a biztonságos, helyes útra. Egyedül raj­tunk múlik, hogy ez megvalósul-e…

A Biblia szerint minden korban voltak emberek, akik éltek ezzel a hatalmas kiváltsággal, és személyesen jártak Istennel.Megismerték Õt, igényelték és elnyerték jelenlétét, vezetését és segítségét az életükben. Dávid kétségtelenül közéjük tarto­zott (lásd például 1Sám 30,6; 1Krón 28,9). „Olyan szoros és tel­jes a kapcsolat Isten és az egyes emberi lélek között, mintha rajta kívül nem léteznék más teremtmény a Földön, akit Isten a figyel­mében és a gondoskodásában részesítene, mintha senki más nemvolna, akiért az Õ szeretett Fiát odaadta.” (Ellen G. White: Krisztus­hoz vezetõ lépések, 87. o.)

Milyen szerepet kell betöltenie a Bibliának a hitéletünk­ben, az Istennel járásunkban?

Péld 6,20–23 • „Õrizd meg, fiam, atyád parancsolatát, és anyád tanítását el ne hagyd. Kösd azokat szívedre min­denkor, fûzd a nyakadba. Valahová mégy, vezérel téged, mikor alszol, õriz téged, mikor felserkensz, beszélget te­veled. Mert szövétnek [= lámpás] a parancsolat, és a tu­domány világosság, és életnek útja a tanító feddések.”


Jn 15,7 • „Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim ben­netek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.”


Kol 3,16 • „Krisztus beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, minden bölcsességben…”

2Kor 10,13 • „De mi nem dicsekszünk mértéktelenül, ha­nem ama mérõzsinór mértéke szerint, amelyet Isten adott nékünk mértékül, hogy hozzátok is elérjünk.”

A „Jézusban maradás”, illetve az Istennel járás nyilvánvalóan váltófogalmak. Jézussal közösségben maradva járhatunk Õve­le. Ez pedig a kijelentése szerint úgy lehetséges, ha az Õ be­szédei bennünk maradnak – Pál apostol tanácsa szerint: ha gazdagon lakoznak bennünk.

„Isten… célja az volt, hogy a Bibliában foglalt isteni beszéd által pótolja az Isten és ember közötti személyes érintkezést. A személyes kapcsolat ugyanis megszûnt Isten és ember kö­zött a bûneset után. Amikor azonban a Bibliát olvassuk vagy igéit hallgatjuk – az igazság megismerésének õszinte vágyával szívünkben –, Isten Lelke hat belsõ világunkra, és szinte „be­szélgetésbe”, személyes érintkezésbe kerülünk Istennel. A Bib­lia igéi által Isten feltárja elõttünk saját szívünk rejtett gondo­latait is, megismerteti velünk titkos bûneinket, válaszol senki­nek el nem mondott töprengéseinkre, eloszlatja félelmeinket, bátorít, vigasztal, útmutatást és örömet ad.” (Vankó Zsuzsa: Az alapvetõ bibliai tanítások kátéja, 13. o.)

„Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymás­sal?” – veti fel a kérdést Ámós próféta (3,3). Valóban járhatunk

Istennel – igényelhetjük jelenlétét, vezetését és áldásait –, ha közben nem törekszünk megismerni akaratát, és azzal teljes összhangba hozni az életünket?

„A Szentírást Isten akaratának hiteles, tévedhetetlen kinyilat­koztatásaként kell elfogadnunk. A Szentírás a jellem mércéje, ta­nításaink zsinórmértéke és tapasztalataink próbaköve.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 10. o.)

Egyedül a Biblia hitelesítheti keresztény tapasztalatainkat. Alapos ismerete nélkül bizonytalan talajon állunk az Istennelszerzett tapasztalatainkat illetõen. Éppen a Bibliából tudhat­juk, hogy világunkban és a saját lelkünkben is keveredhetnek a hangok. Messze nem csak Isten hangja, a Szentlélek készte­tései hallhatók és érzékelhetõk. A másik forrásból, a „mély­ségbõl” is származhatnak tanácsok és késztetések, vagy éppen a saját érzéseink és hangulataink után is mehetünk abban a hit-ben, hogy isteni vezetés alatt állunk. Ahogyan Példabeszédek könyvében olvashatjuk: „Sok gondolat van az ember elméjében, de csak az Úr tanácsa áll meg.” (19,21)

Jézus pusztai megkísértésének egyik nagy tanulsága, hogy Sátán jól ismeri a Bibliát, és fel is használja csaló szándékai ér­dekében. A Jézus által bemutatott „viszont meg van írva” elv­nek (Mt 4,7) óvatosságra kell intenie bennünket a tekintetben, hogy a kiragadott igéket egyértelmûen Istentõl jövõ vezetés­ként értelmezzük. „Õ pedig felelve, mondta: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Is-ten szájából származik.” (Mt 4,4) „Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra.” (Zsolt 119,6)

Milyen helye van az elcsendesedésnek és az imádságnak Is­tennel való kapcsolatunk fenntartásában, a Vele járásban?

Zsolt 46,11 • „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”

Ésa 30,15 • „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csendességben és reménységben erõsségetek lett volna.”

Lk 18,1 • „Mondott pedig nekik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni.”

1Thess 5,17 • „Szüntelen imádkozzatok!”

Emberi viszonylatainkban is idõre van szükség ahhoz, hogy minõségi kapcsolatot ápoljunk családtagjainkkal, barátainkkal és ismerõseinkkel. Nincs ez másként Istennel való kapcsola­tunkban sem.

„Olyan feszültség és sietség keríti hatalmába a világot, amely sohasem létezett azelõtt… Az õrjítõ rohanás közepette Isten szól hozzánk. Magához, a közelségébe hív: »Csendesedjetek el, és is­merjétek el, hogy én vagyok az Isten!« (Zsolt 46,11) Nagyon so-kan vannak, akik még az áhítat idején sem nyerik el az Istennel való tényleges közösség áldásait. Túlságosan sietnek. Gyors lép­tekkel haladnak át a szeretõ Krisztus jelenlétének körén. Idõznek ugyan egy rövid ideig a szent határokon belül, de nem várják megaz Úr tanácsát. Nincs idejük arra, hogy isteni Mesterükkel legye­nek. Életük terheivel térnek vissza munkájukhoz…

Akik így cselekszenek, azok sohasem fogják elérni a legnagyobb eredményeket, illetve mindaddig nem érik el, míg meg nem ta­nulják az erõ titkát. Idõt kell adniuk maguknak, hogy gondol­kozzanak, és bevárják testi, szellemi és lelki erejük Istentõl szár­mazó megújulását. Az õ Lelkének felemelõ befolyására van szük­ségük. Ha ezt elnyerik, friss élet eleveníti meg õket. A megviselt szervezet, az elfáradt agy felüdül, és a megterhelt szív könnyebbé válik. Nemcsak egy pillanatnyi megállás erejéig idõzni Krisz­tus jelenlétében, hanem személyes kapcsolatot ápolni vele, le­ülni az Õ társaságában – ez az, amire szükségünk van.

„Nekünk is idõt kell szakítanunk az elmélkedésre, imádkozás­ra és lelki felüdülésre. Nem értékeljük az ima erejét és hatékony­ságát úgy, ahogy kellene. Az ima és a hit megvalósítja azt, amire a földön semmilyen hatalom nem képes. Ritkán kerülünk min-den vonatkozásban kétszer azonos helyzetbe. Folytonosan új dol­gok történnek velünk, és új próbákkal küzdünk, amelyekben a régi tapasztalatok nem adhatnak elegendõ eligazítást. Folyamatos világosságra van szükségünk, amely Istentõl jön…

Ha engedjük, hogy Istennel való kapcsolatunk megszakadjon, védtelenül maradunk. Minden jó szándék és elhatározás kevés a bûn leküzdéséhez. Imádkozó embereknek kell lennetek. Ne erõt­lenül, csupán alkalomszerûen, rendszertelenül imádkozzatok, ha­nem buzgón, kitartóan, szüntelenül! Nem kell mindig leborulni az imádsághoz. Legyen szokásotok a Megváltóval beszélgetni, amikor egyedül vagytok, amikor az utcán jártok, és amikor min­dennapi munkátokban szorgoskodtok! A szív szótlan fohásza szálljon fel folytonosan segítségért, világosságért, erõért, ismere­tért! Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság!

Kettõs életet kell élnünk – az elmélkedés és a cselekvés, a csendes imádkozás és a szorgalmas munka életét. Az Istennel töltött együtt­létbõl merített erõ az éberség és a figyelem komoly, megfeszített gyakorlásával társítva felkészíti az embert a mindennapi felada­tokra, és a legnehezebb körülmények között is lelki békességet ad.”

„A szüntelen ima nem más, mint a lélek szakadatlan, háborí­tatlan közössége Istennel, amely által Tõle származó élet árad, melynek nyomán belõlünk is a szentség és a tisztaság folyama árad ki és tér vissza Istenhez.

Szükséges, hogy komolyan, elszántan akarjunk imádkozni. Ne engedjük meg, hogy bármi is visszatartson bennünket az imá­tól. Tegyünk meg minden tõlünk telhetõ erõfeszítést, hogy állan­dóan nyitva tartsuk az élõ kapcsolat útját tulajdon lelkünk és Jé­zus között. Ragadjunk meg minden alkalmat, amikor visszavo­nulhatunk az imádkozás szokott helyére. Akik valóban keresik az Istennel való közösséget, azokat mindig ott látjuk az ima-össze-jöveteleken is, mert hûségesen végzik kötelességüket, és komolyan vágyakoznak arra, hogy mindabban az áldásban részesüljenek, amelyet csak elnyerhetnek. Ezért felhasználnak minden kínálkozó alkalmat, jelen vannak mindenütt, ahol befogadhatják a menny­bõl származó világosság sugarait.”

„Ha idõt és szavakat találsz az imára, akkor Isten is talál idõt és szavakat a válaszra.” (Ellen G. White: Nevelés/Elõtted az élet, 258– 259. o.; A nagy Orvos lábnyomán, 368–370. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 84–85. o.; Review and Herald, 1890. április 1.)

Hogyan járhatunk Istennel az evangélium ügyében, em­bertársaink szolgálatában?

2Móz 33,15 • „Mondta neki Mózes: Ha a te orcád nem jár velünk, ne vigyél ki minket innen!”

5Móz 31,8 • „Az Úr, õ az, aki elõtted megy, õ lesz veled; el nem marad tõled, sem el nem hagy téged: ne félj és ne ret­tegj!”

Jn 21,22 • „Mondta neki Jézus: …Te kövess engem!”

Ap csel 16,6–10 • „Eljárva pedig Frigiát és Galácia tartomá­nyát, mivelhogy eltiltattak a Szentlélektõl, hogy az igétÁzsiában hirdessék, Misia felé menvén, igyekeztek Bithi­niába jutni; de nem eresztette õket a Lélek. Áthaladva azért Misián, lementek Tróásba. Azon az éjszakán látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfiú állt elõtte, kérve õt és így szólva: »Jöjj át Macedóniába, és légy segítségül nékünk!« Mihelyt pedig a látomást látta, azonnal igye­keztünk elmenni Macedóniába, megértve, hogy oda hí­vott minket az Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangé­liumot.”

Aki valaha is tett már lépéseket azért, hogy másokkal is meg­osszon valamit abból, amit megértett a Biblia örömüzenetébõl, az már tapasztalta Jézus szavainak igazságát: „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,5) A keresztény életnek ez olyan te­rülete, ahol minden õszinte hívõ mélyen átérzi Istentõl való függését. Ha itt Isten nem jár velünk és elõttünk, akkor súlyos hibákat követhetünk el, amelyeket nagyon nehezen lehet jóvá­tenni. Ha Isten Lelke nem készíti elõ az utat az emberek szívé­ben, akkor erõfeszítéseink eleve kudarcra vannak ítélve.

Számunkra is tanulságokkal szolgál, ahogyan az apostolok munkálkodtak embertársaik érdekében. Milyen „szorosan” jár­tak Istennel, milyen érzékenyen figyeltek a Szentlélek vezeté­sére és jelzéseire! Kétségtelenül ez volt az eredményességük egyik titka. Nekünk is kiváltságunk keresni és megérteni, ho-va hívott minket az Úr. Ma is szükségünk van Isten vezetésé­re a tekintetben, hogy kiket látogassunk meg, mit és hogyan szóljunk, mit adjunk át, mire hívjuk fel a figyelmet.

Jézus nagy missziós parancsában egy csodálatos ígérettel bá­torítja azokat, akik hitben elindulnak mások tanítvánnyá tétele érdekében: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és föl­dön… és íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.” (Mt 28,18–20)

„Kövess engem! – Péter számára ezek a szavak tele voltak ta­nítással (Jn 21,19). Krisztus nemcsak halálára vonatkozólag, ha­nem élete minden lépésére nézve is leckét adott neki ezzel a két szóval. Eddig Péter hajlott arra, hogy függetlenül cselekedjék. Megpróbálta megtervezni Isten munkáját, ahelyett, hogy megvár­ta volna Isten tervének a kinyilatkoztatását és követte volna azt. Semmit nem nyerhetett azonban azzal, hogy elõresietve nem vár­ta meg, míg Isten közli vele tervét. Jézus ezt parancsolta neki:„Kövess engem!” (Jn 21,19) Ne rohanj elém! Így nem kell majd magányosan, egyedül összetalálkoznod Sátán seregével. Engedd, hogy én menjek elõtted! Engedd, mert akkor majd nem gyõz le téged az ellenség!”

„Ha elindulsz, hogy végezd azt a munkát, amelyet Krisztus je­lölt ki tanítványai számára, ha lelkeket nyersz meg Neki, akkor érzed majd, hogy mélyebb tapasztalatra és nagyobb ismeretre van szükséged Isten dolgaiban. Ennek következtében éhezed és szom­jazod az igaz életet. Küzdeni fogsz imában Istennel, hited meg­erõsödik, lelked iszik az üdvösség forrásából, és felüdül. Ha el­lenállással találkozol és próbákba kerülsz, akkor még inkább a Bibliához menekülsz és az imádsághoz folyamodsz. Növekedsz a kegyelemben és Krisztus megismerésében, gazdag tapasztalato­kat szerzel majd.” (Ellen G. White: Jézus élete, 720. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 69. o.)

Hogyan járhatunk Istennel a megpróbáló élethelyzetek­ben?

Ésa 50,10 • „Ki féli közületek az Urat? Ki hallgat az õ szol­gája szavára? Õ, aki sötétségben jár és nincs fényesség né­ki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez!”

Zsolt 112,4 • „Az igazakra világosság fénylik a sötétben: at­tól, aki irgalmas, kegyelmes és igaz.” Jn 13,7 • „Felelt Jézus és mondta neki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”

1Kor 13,12 • „Mert most tükör által homályosan látunk, ak­kor pedig színrõl színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is meg­ismertettem.”

Elõfordulhat, hogy nem értjük Isten gondviselését az éle­tünkben. Nehézségeink támadhatnak, és „nehéz kérdések” (1Kir 10,1) fogalmazódhatnak meg bennünk, amelyekre nem

találjuk a választ. Ez azonban nem ok arra, hogy „elengedjük Isten kezét”, és feladjuk a hitünket – noha sokan ezt teszik. A megpróbáltatásokat nyilvánvalóan azért engedi meg Isten, hogy ilyenkor elengedése helyett inkább szorosabban fogjuk a kezét. A Biblia nem hagyja jóvá a „napfénykereszténysé­get”. „Mindig vannak olyanok, akiket a kötelesség helyén talá­lunk, akár süt a nap, akár vihar van. Vannak azonban »napfény­keresztények« is. Ha minden jól megy és kellemes érzések töltik el õket, akkor komolyak és buzgók, ha azonban felhõkkel és kel­lemetlen helyzetekkel találják szembe magukat, akkor nincs mondani- és cselekednivalójuk.” (Ellen G. White: Életünk és mun­kánk, 133. o.)

„Kifogynánk az idõbõl” (Zsid 11,32), ha felidéznénk mind­azokat a bibliai történeteket, amikor Istennel járó emberek ne­héz körülmények közé kerültek, és nem értették Isten velük kapcsolatos szándékát, gondviselése intézkedéseit. József, Mó­zes, Dávid… mit érthettek elõször az õ útjukból? (Péld 20,24) József a rabszolgasorból és börtönbõl, Mózes a negyvenéves pusztai tartózkodásából, Dávid az évtizedes üldöztetésébõl? Azonban az is bizonyos, hogy amikor évekkel, évtizedekkel késõbb megértették az õ útjukat (Péld 14,8), Isten bölcs – a ja­vukat és Isten mûvét szolgáló – intézkedéseit az életükben, az csodálatos, összehasonlíthatatlan tapasztalat lehetett számukra (lásd például 1Móz 45,5–8). Ugyanakkor a Biblia annak a lehe­tõségét sem zárja ki, hogy a megváltottak majd csak az ezer­esztendõs „nagy kiértékelés” során (Jel 20,4; 1Kor 6,2–3; Jel 15,3–4), illetve az újjáteremtett Földön kapnak majd választ valamennyi kérdésükre. „Azon a napon nem kérdeztek majd en-gem semmirõl.” (Jn 16,23) „Már most örvendezhetünk annak, hogy ott világos lesz mindaz, ami itt talányos volt számunkra Is-ten gondviselésében, hogy világos magyarázatot kapunk a nehezen érthetõ dolgokra, tökéletes és szépséges összhangot látunk ott, ahol véges elménkkel csak zûrzavart, meghiúsult terveket láthattunk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 98. o.)

„A nehézségektõl és próbáktól senki sem mentes, aki elfogadja Isten Igéjét. Az igaz keresztény azonban nem nyugtalankodik, amikor megpróbáltatás éri; nem veszti el bizalmát, és nem csüg­ged el. Jóllehet nem tudjuk, hogyan alakulnak ügyeink, és nem értjük Isten intézkedéseinek célját, de ne dobjuk el bizodalmun­kat! Gondoljunk az Úr jótéteményeire, gondunkat vessük Õrá, és várjuk türelemmel szabadítását!

Lelki életünk erõsödik a küzdelemben. A helyesen viselt pró­bák szilárd jellemet és lelki értékeket alakítanak ki bennünk. A hit, szelídség és szeretet tökéletes gyümölcse sokszor viharfel­hõk és sötétség közepette érik a legjobban.

…Amikor könyörgünk a Lélek ajándékaiért, Isten sokszor úgy válaszol imánkra, hogy e gyümölcsök megéréséhez alkalmas körül­mények közé helyez. Mi pedig, nem értve szándékát, csodálkozunk és kétségbeesünk...” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 36. o.)

Ellen Gould White saját tapasztalataiból merítve írta mind­ezt. Még gyermekkorában, kilencévesen szenvedte el azt a bal­esetet, amely tartósan megfosztotta egészségétõl. Egy iskola­társa dobott felé egy követ, amely úgy eltalálta az arcát, hogy ezt követõen három héten át eszméletlenül feküdt. Betegség támadta meg tüdejét és szívét is, köhögési rohamok, tüdõvér­zés gyengítették le egyre jobban. Iskolai tanulmányait nemtudta folytatni, bár nagyon szerette volna. Életét késõbb is vé­gigkísérte a betegség és a gyengeség. Háromszor volt agyvér­zése, szenvedett rákos daganattól, szívrohamtól, ideggyulla­dástól. Egyik fiát 3 hónapos, másikat 16 éves korában, férjét 60 évesen – teljesen váratlanul – veszítette el. Ezenkívül súlyos próbát és sok-sok lelki gyötrelmet jelentett számára az is, hogy életben maradt fiai közül az idõsebb 43 éves koráig a té­kozló fiú életét élte. Életének egyik szemtanúja – George B. Starr – így emlékezett meg róla a temetésén: „A legnagyobbjellemnek tartottam õt, akivel valaha találkoztam. Életét csak erõs tölgyhöz tudom hasonlítani, amely a szélnek kitéve a leg­erõsebb vihart is kiállja, vagy a hegyhez, amely dacol az ele-mekkel. Istenbe vetett hite legyõzhetetlen volt. Olyan pró­bákban, amelyek sokak hitét elpusztították volna, megtartot­ta szilárd bizalmát, és gyõzött.” (Ellen G. White: Életünk és mun­kánk, 256. o.)

Mi ösztönözzön bennünket Istennel járásunk komolyan vételére?

1Tim 4,8 • „Mert a test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség [= istenfélelem] mindenre hasznos, meglé­vén benne a jelenvaló és a jövõ életnek ígérete.”

Zsolt 16,11 • „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörûségek vannak örökké.”

Zsolt 73,23–24 • „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azu­tán dicsõségbe fogadsz be engem.”

1Móz 5,24 • „Mivel Énok Istennel járt, eltûnt, mert Isten magához vette.”

A saját tapasztalatainkkal támaszthatjuk alá az idézett kijelen­tések igazságát a tekintetben, hogy az istenfélelem és az Isten­nel járás már e jelenvaló életben is „hasznos”. Énok életében azonban – az Istennel járók elõképeként – már megvalósult az eljövendõ élet ígérete is.

„Az istentelensége miatt pusztulásra ítélt világban Énok olyan bensõséges közösségben élt Istennel, hogy nem válhatott a halál martalékává. E próféta istenfélõ jelleme annak az életszentségnek az elõképe, amelyre mindazoknak el kell jutniuk, akik »áron vé­tetnek meg a földrõl« (Jel 14,3) Krisztus második eljövetelekor.

Akkor majd – csakúgy, mint az özönvíz elõtti világban – a go­noszság megsokasodik. Romlott szívük késztetéseit és megtévesztõ eszmék tanításait követve az emberek fellázadnak majd a mennytekintélye ellen. Azonban Isten népe Énokhoz hasonlóan a szív tisztaságára és az Isten akaratával való összhangra fog törekedni, míg végül átalakul Krisztus képmására. Énok példáját követve azÚr második eljövetelére figyelmeztetik a világot, és az ítéletre, mely a törvényszegõkre vár. Istenfélõ beszédük és szent életmód­juk kárhoztatja majd az istentelenek bûneit. Ahogy Isten Énokot a mennybe ragadta a világot elpusztító özönvíz elõl, úgy ragadja el Isten az élõ igazakat a földrõl, mielõtt tûzzel megsemmisítené.”

„Az Úr megadta nekem, hogy más világok életébe is bepillan­tást nyerhessek… Innen egy olyan világhoz vitettem, amelynek hét holdja volt. Ott láttam az idõs Énokot, aki elragadtatott. Jobbjában nagyon szép pálmaágat tartott, melynek minden egyes levelére e szó volt írva: »gyõzelem«. Fejét vakítóan fehér koszorú ékesítette. A koszorú mindegyik levelére ez a szó volt írva: »tisz­taság«. A levelek különféle színû kövekkel voltak kirakva, és fé­nyesebben ragyogtak, mint a csillagok, pompás fényt vetettek a be­tûkre s nagyszerûen világították meg õket. A fején hátul egy szalag volt, amely összefûzte a koszorút, s amelyre e szó volt írva: »szentség«. A koszorú felett gyönyörû korona volt, amely fénye­sebben ragyogott a napnál. Kérdeztem õt, hogy ez az a hely, aho­vá a földrõl vitetett? Azt felelte: »Nem, az én otthonom a város, ide csak ellátogattam.« Otthonosan mozgott azon a helyen. Arra kértem kísérõ angyalomat, engedje meg, hogy ott maradjak. Elvi­selhetetlen volt a gondolat, hogy újra visszatérjek ebbe a sötét vi­lágba. De õ így felelt: »Most vissza kell térned, de ha hûséges le­szel, akkor a száznegyvennégyezerrel együtt abban a kiváltságban lesz részed, hogy valamennyi világot felkeresheted, és szemlélheted Isten kezének alkotásait.«” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 63. o.; Korai írások, 30–31. o.)

A Biblia olvasása során véges lényünk újra és újra szembesül a végtelennel. Gábriel angyalt körülbelül 500 (Dn 9. és Lk 1. fej.),

Illést mintegy 900 (2Kir 2. és Mt 17. fej.), Mózest 1400 év után(5Móz 34. és Mt 17. fej.) látjuk viszont a Biblia lapjain. Énok­ról pedig Ellen G. White prófétai szolgálata által hozzávetõleg4800 év eltelte után kapunk hírt. Évszázadok és évezredek tel­tek el, amióta Énok a mennyei világ lakója lett, boldog közös­ségben a tiszta, bûntelen lényekkel, és nem unja az örökké­valóságot… „Életet kért tõled: adtál néki hosszú idõt, örökkéva­lót és végtelent.” (Zsolt 21,5)

„Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, türelmetlenül várt, de iga­zán soha meg nem értett, csodálatos üdvösség!” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, 573. o.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.