Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Krisztus iránti szeretet megújítása: az úrvacsora

2009.04.12

KépHogyan tanítja az úrvacsora Isten irántunk tanúsított hûséges szeretetét és ragaszkodását?

 

 

Tit 3,5 • „Nem az igazság cselekedeteibõl, amelyeket mi cse­lekedtünk, hanem az Õ irgalmasságából tartott meg min­ket az újjászületés fürdõje és a Szentlélek megújítása által.”

Jn 13,10 • „Mondta neki Jézus: Aki megfürdött, nincs más­ra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.”

Hós 11,7–10/a • „Az én népem megátalkodottan hajlamos elfordulni tõlem. Ha hívogatják is õt a magasságos Isten­hez, senki nem indul meg rajta. Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izráel!?… Megesett bennem az én szívem; fellángolt minden szánalmam! Nem végzem el haragom hevét, nem fordulok vissza Efraim vesztére, mert Isten vagyok én és nem ember, a Szent teközötted, és nem haraggal jövök én. Az Urat fogják követni.”

2Tim 2,11–13 • „Igaz beszéd ez. Mert ha vele együtt meg­haltunk, vele együtt fogunk élni is. Ha tûrünk, vele együtt fogunk uralkodni is: ha megtagadjuk, Õ is megta­gad minket. Ha hitetlenkedünk, Õ hû marad: Õ magát meg nem tagadhatja.”

(Hogyan kapcsolódik az úrvacsora a keresztséghez? Milyen lelki esemény törvényszerûségeit ábrázolja és tanítja a ke­resztség, illetve az úrvacsora? Kiknek rendelte el Jézus az úr­vacsorát, mit jelent az, hogy a „megfürdötteknek” van rá szük­ségük?)

Jézus mindössze két jelképes szertartást rendelt el, amelyeket a saját példaadásával is megerõsített – a keresztséget és az úr­vacsorát. Ennek a ténynek arra kellene késztetnie bennünket, hogy a legmélyebb érdeklõdéssel tanulmányozzuk és gyako­roljuk ezeket.

Éppen az utolsó vacsora leírása során olvashatjuk Jézusról az egyik legcsodálatosabb kijelentést: „Szerette az övéit e vilá­gon, mindvégig szerette õket.” (Jn 13,1) Jézus maga volt a testet öltött szeretet, és minden tette, szava ebbõl a „mindvégig tar­tó” szeretetbõl fakadt. A szeretet legfõbb megnyilatkozási for­mája pedig az, hogy szüntelenül adni akar valamit. Ez kétség­telenül igaz az úrvacsorára is: Jézus e szertartás által is adni akar nekünk, gazdag lelki áldásokban szeretne részesíteni ben­nünket újra és újra.

Az úrvacsora szemléletesen tanítja azt, hogy Isten irántunk érzett szeretetét nem lehet egykönnyen megzavarni vagy kiol­tani (Ellen G. White: Jézus élete, 551. o.). Amíg véglegesennem tagadjuk meg Õt, addig Õ hû marad, nem adja fel az ér­tünk folytatott küzdelmet. Nem ad oda az Ellenségnek, nem szolgáltat ki a hatalmának, noha bûneink alapján Sátán a ma­gáénak követel bennünket. Isten a „megátalkodott elfordulá­sok” ellenére is töretlen bizalmat tanúsít irántunk: „Az Urat fogják követni.” (Hós 11,7–10)

„Az úrvacsora szimbolikája (jelképrendszere) a keresztség szimbolikájának kiegészítése. A keresztség az új ember szüle­tését jelképezi, az úrvacsora pedig az új élet fenntartását és fej­lõdését… Az úrvacsorai közösség folytatja felkészítésünket az örök életre.

A lábmosás kiegészítésként járul a keresztséghez, az újjászü­letés fürdõjéhez. Az elsõ és alapvetõ megigazítást a keresztség szimbolizálja…, amely normális körülmények között nem is­métlõdik meg. A megszentelõdést – a mindennapok munkáját

– az úrvacsora jelképezi, amely annyiszor ismétlõdik, ahány-szor csak szükséges.” (Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története, Spal­ding Alapítvány, 2006, 284–285., 281. o.)

„Mindkét nagy fontosságú eseménynek [Jézus halálának és feltámadásának] megvan az emlékezete. Az úrvacsora, a megtört kenyér és a szõlõtõ gyümölcse, ha magunkhoz vesszük, hirdeti azÚr halálát, amíg ismét eljövend. Ily módon idézzük emlékeze­tünkbe szenvedéseinek és halálának jeleneteit. Krisztus feltáma­dását az alámerítkezés alkalmával ünnepeljük, amikor eltemet­kezünk a hullámsírba és feltámadásához hasonlóan feltámadunk, hogy új életet éljünk.”

„Az alámerítkezés és az úrvacsora két hatalmas emlékoszlop. E két rendelkezésre Krisztus az igaz Isten nevét írta fel.”

„Jézus szeretetének kényszerítõ erejét mindig frissen kell tarta­nunk az emlékezetünkben. Krisztus azért szerezte az úrvacsorai istentiszteletet, hogy ezáltal Isten szeretetérõl beszélhessen ne­künk.” (Ellen G. White: Korai írások, 187. o.; 27. kézirat, 1900; Jézus élete, 566. o.)

Milyen lelki elõkészületre van szükség ahhoz, hogy ál­dással vehessünk részt az úrvacsorán?

1Kor 11,27–32 • „Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérbõl, és úgy igyon abból a pohárból, Mert aki mél­tatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mi­velhogy nem becsüli meg az Úr testét. Ezért van köztetek sok erõtlen és beteg, és alusznak sokan. Mert ha mi ítél-nénk magunkat, nem ítéltetnénk el. De amikor ítélte­tünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk.”

Zsolt 19,13 • „Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bûnök­tõl tisztíts meg engem!”

Jer 17,9–10 • „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az,kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom.”

Zsolt 139,23–24 • „Vizsgálj meg engem, ó Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondo­lataimat! Lásd meg, van-e nálam a gonoszságnak valami­lyen útja, és vezérelj engem az örökkévalóság útján!”

Alkalmassá kell válnunk arra, hogy egyáltalán felismerjük és azután befogadhassuk Isten gazdag ajándékait (vö. Jn 4,10). A „vevõ” oldaláról nézve is meg kell lennie a készségnek a befo­gadásra, nem elegendõ csupán az „adó” oldalán kétségtelenül meglévõ szándék. Az úrvacsorát megelõzõ lelki elõkészület­nek ezt a célt kell szolgálnia.

Sokan hosszú évek, évtizedek óta élnek az úrvacsorával. Az ismétlõdõ cselekvéseknél mindig fennáll a veszély, hogy idõvel formálissá válnak, megfakulnak, elveszítik az erejüket. Kísér­tést jelenthet a gondolat, hogy „én ezt már tudom, számtalan­szor hallottam, jól ismerem”. Az elõkészület fontos része az, hogy felvegyük a küzdelmet az ehhez hasonló gondolatokkal. A Jézus szavai szerint „értelemmel” (Jn 13,12. 17) gyakorolt úrvacsora soha nem válhat formálissá.

A Bibliában mindenütt kettéválnak az utak. Vagy a széles, vagy a keskeny úton haladunk (Mt 7,13–14). Vagy Krisztussal vagyunk, vagy ellene; vagy Vele gyûjtünk, vagy tékozlunk (Mt 12,30). Tékozló fiakként vagy közeledünk az atyai házhoz, vagy éppen eltávolodunk attól. Befolyásunk az élet illata az életre, vagy a halál illata a halálra (2Kor 2,15–16)… Nincs ez másként az úrvacsora kapcsán sem. Közömbös úrvacsora nem létezik. Vagy „méltatlanul” élünk vele, aminek a következmé­nye erõtlenség, betegség, alvás és végül elmarasztaló ítélet

– vagy élõ hittel, „Lélekkel és értelemmel” (1Kor 14,15), ami lelkierõt, egészséget és éber, tevékeny, munkálkodó hitéletet eredményez. S mindez az elõkészület részét jelentõ önvizsgá­lat során dõl el…

„Isten Igéje felszólít bennünket, hogy az úrvacsora elõtt »vizsgáljuk meg magunkat« (1Kor 11,28–30). Nem a napi imádságainkkal – bûnbánattal, Krisztus áldozata és közbenjá­rása által – elrendezett bûneinket kell ismét az emlékezetünk­be idéznünk. Azokra bocsánatot nyertünk, nem kell ezért is­mét folyamodni, vagy megerõsíteni az úrvacsora alkalmával. Szükséges viszont, hogy esetleges könnyelmûen vett, nem rendezett, elfelejtett vétkeink, vagy észre nem vett titkos bû­neink megláttatását kérjük Istentõl. Meg kell vizsgálnunk to­vábbá Krisztus iránti szeretetünk, odaadásunk mértékét, test­véreinkhez és felebarátainkhoz való viszonyunkat, azaz szí­vünk állapotát… Szívünk megtisztítását, Isten és egymás irán­ti szeretetünk megelevenítését kell kérnünk Istentõl az úrva­csora elõtti lelki elõkészület során. Azért imádkozzunk, hogy tegyen bennünket is »tisztává« az úrvacsorán, mint egykor ta­nítványait az utolsó vacsorán. Mindig törekedjünk arra, hogy az úrvacsorát megelõzõ héten több idõnk legyen az egyéni el­csendesedésre, az imádkozásra és az Igével való lelki táplálko­zásra!” (Vankó Zsuzsa: Az alapvetõ bibliai tanítások kátéja, 137. o.)

Az egyik úrvacsorától a másikig eltelt idõszak átgondolása során tudatosítanunk kell magunkban azt a lelki törvénysze­rûséget, hogy a keresztény életben nem lehetséges a stagnálás, az egy helyben maradás. Itt is érvényes a „vagy-vagy”: „Amint a Föld történelmének vége felé közeledünk, vagy egyre gyorsuló ütemben halad elõre a keresztény jellemfejlõdésünk, vagy pedig

ugyanilyen rohamosan hanyatlik vissza.” (Ellen G. White: Kiben bíz­hatunk, II., 729. o.)

Az erõtlenség, betegség és alvás egyetlen igazán hatásos el­lenszere: „Elmélkedjünk Krisztus megalázkodásáról – ha sokat gondolkozunk errõl, akkor olyan önmegtagadást és önfeláldozást látunk majd a gyülekezetben, amelyet csodálnak az angyalok.” (Ellen G. White: Kiben bízhatunk?, I., 28. o.)

Milyen fontos igazságokra tanít bennünket a lábmosás jelképes cselekedete? Mit jelent az, hogy Krisztus példá­ja nyomán nekünk is meg kell mosnunk egymás lábát?

Jn 13,8. 10. 14–15 • „Mondta neki Péter: »Az én lábaimat nem mosod meg soha!« Felelt neki Jézus: »Ha nem mos­lak meg téged, semmi közöd sincs énhozzám…« Mondta néki Jézus: »Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tisztákvagytok, de nem mindnyájan… Azért ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cse­lekedjetek.«”

Mt 6,14–15 • „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az õ vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátjátok meg az embereknek a vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

 
A lábmosás soha el nem felejthetõ képpel rögzíti lelki sze­meink elõtt a bûnrendezés fontosságát. Ha Jézus nem mos meg bennünket, akkor nem lehetünk közösségben Vele. „Amíg

büszkeség, uralomvágy és viszály dúl bennünk, addig szívünk nem juthat közösségbe Krisztussal… Egyedül Krisztus tud tisztá­vá mosni minket. Addig nem vagyunk alkalmasak és felkészültek a Vele való közösségre, amíg nem tisztultunk meg az Õ segítõ ere­je által.” (Ellen G. White: Jézus élete, 554–555. o.)

Az alázatosság és a szolgálat leckéje: „Krisztus egész élete az önzetlen szolgálat élete volt. »Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon« (Mt 20,28) – minden cselekedetével erre akarta megtanítani a tanítványokat. Õk azonban még nem tanulták meg ezt a leckét. Ezen az utolsó húsvéti vacsorán Jézus megismételte tanítását, és egy szemléltetés­sel örökre bevéste azt tanítványai elméjébe és szívébe.”

„A lábmosás a szolgálat szertartása. Az Úr azt akarja, hogy mindenki megtanulja és gyakorolja ezt a leckét… Azt a mély igazságot tanítja, hogy Krisztus a példakép, amilyenné kegyelme által nekünk is válnunk kell egymás iránt, olyannyira, hogy egész életünk egyetlen szerény, hûséges szolgálat legyen. A lábmosás szemlélteti az igazi alázatosság szükségességét.”

„Krisztus szolgálatra váltotta meg követõit. Urunk azt tanítja, hogy az élet igazi célja a szolgálat. Krisztus maga is szolgált, és minden követõjét a szolgálat törvénye alá rendelte – Isten és a fe­lebarát szolgálatának törvénye alá. Krisztus ezzel minden addi­ginál magasztosabb fogalmat adott a világnak az életrõl. A má­sok szolgálatára szentelt élettel az ember közösségbe jut Krisztus­sal. A szolgálat törvénye kapoccsá lesz, amely összeköti az embert Istennel és embertársaival.” (Ellen G. White: Jézus élete, 548. o.; „A Te Igéd igazság”, 149. o.; Krisztus példázatai, 224. o.)

Tanít a szívbõl fakadó megbocsátás kötelességére, és elénk tárja annak forrását:

„A legsúlyosabb következményekkel járó bûn a rideg, kritizáló és engesztelhetetlen lelkület.”

„Amikor Istenhez jövünk, hogy kegyelmet és áldást kérjünk tõ­le, szükséges, hogy a szeretet és a megbocsátás lelkülete töltse be szívünket egymás iránt. Hogyan is kérhetnénk, hogy »bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek«, ha eközben megengedjük magunknak a kérlelhe­tetlen, engesztelhetetlen lelkületet? Ha azt akarjuk, hogy Isten meghallgassa imánkat, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak, mégpedig ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, mint ahogy mi igényeljük Tõle, hogy megbocsássa bûneinket… Ha ál­landóan a felszínen tartjuk gondolatainkban a mások által elkö­vetett barátságtalan és igazságtalan tetteket, akkor lehetetlennek tûnik számunkra, hogy úgy szeressük õket, ahogy Krisztus szere­tett minket. De ha ehelyett Krisztus irántunk tanúsított, csodálat­ra méltó szeretete és könyörülete foglalkoztatja a gondolatainkat, akkor ugyanez a lelkület árad belõlünk is másokra. Szeretni és tisztelni fogjuk egymást, a hibák és a tökéletlenségek ellenére, amelyeken nem tudunk segíteni azzal, ha folyton ezekre tekin­tünk. Mellõzzük a magabízást, ápoljuk magunkban az alázatos­ságot és a türelmes, tapintatos viszonyulást mások hibáihoz. Ez kiöl majd belõlünk minden szûkkeblû önzést, megértõvé és nagy­lelkûvé tesz mások iránt.” (Ellen G. White: Gondolatok a Hegyi beszéd­rõl, 129. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 84., 104–105. o.)

Hogyan tanít az úrvacsora szent jegyeinek magunkhoz vétele a megszentelõdés törvényszerûségeire, a „szabály­szerû küzdelemre” (2Tim 2,5), és ezáltal a gyõzelmes keresz­tény életre?


Mt 26,26–28 • „Amikor pedig ettek, vette Jézus a kenyeret, hálákat adva megtörte, és adta a tanítványoknak, és mond­ta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem.« Vette a poharat, és hálákat adva adta azoknak, ezt mondván: »Igyatok ebbõl mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bûnök bocsánatára.«”


Jn 6,53–57. 63 • „Mondta nékik Jézus: Bizony, bizony mon-dom néktek: ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az õ vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én tes­temet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én fel­támasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik, és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élõ Atya, és én az Atya ál­tal élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam… A Lé­lek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a be­szédek, amelyeket én szólok néktek, Lélek és élet.”

Jn 17,17 • „Szenteld meg õket a te igazságoddal: a Te Igéd igazság.”

(Milyen két vonatkozásban szemléltetik velünk Krisztus sze­mélyét az úrvacsora szent jegyei? Hogyan tanúskodik az Írás arról, hogy itt jelképekrõl van szó? Mi az a két dolog, amitcselekednünk kell Jézus példamutatása szerint az Õ bûntelen életét és áldozatát ábrázoló szent jegyekkel? Milyen legyen a Krisztust jelképezõ kenyér és szõlõlé az úrvacsorán? Mi a je­lentõsége annak, hogy hálát adunk a kenyérért és a pohárért? Vö. 2Kor 9,15.)

A kovásztalan kenyér és az erjedetlen szõlõlé Jézus bûntõl mentes lényét jelképezi, arra emlékeztet minket, hogy Õ föl­di életében is tökéletesen igaz volt. A megtört kenyér és a ki­töltött pohár pedig az Õ megtört testét és kiontott vérét jel­képezi, azaz golgotai áldozatára emlékeztet.

Jézus csak kovásztalan kenyeret adhatott tanítványainak az utolsó vacsorán, figyelembe véve azt a tényt, hogy a páska (a húsvét) ünnepe elõtt, a páskavacsorán semmiképpen nem le­hetett kovászos kenyér az asztalon (2Móz 12,8. 15). Az ere­deti szövegben található, bornak fordított szó mustot is je-lenthet. Az ószövetségi rendelkezés szerint a szolgálatban lé­võ papok és az Istennek szentelt emberek (a nazireusok) nem fogyaszthattak szeszes italt. A kovászhoz hasonlóan az erje­dés is a bûn jelképe.

A kettõs jelkép arra utal, hogy Jézus két vonatkozásban is – mint áldozat és mint tökéletes Emberfia – a mi megigazulásunkforrása. Szükségünk van mind az Õ megtört testére és kiontott vérére, mind bûntelen földi életének példájára, amely a bûn fe­letti gyõzelem titkát mutatja meg számunkra is. Szemlélnünk kell Õt az úrvacsorán úgy is mint „megölt Bárányt” (Jel 5,6), és úgy is mint „hibátlan, szeplõtlen Bárányt” (2Pt 1,19).

„Krisztus élete, amely életet ad a világnak, Igéjében rejlik… Amiképpen testi létünket a táplálék tartja fenn, úgy lelki életün­ket Isten Igéje. Minden embernek önmaga számára kell életet merítenie Isten Igéjébõl. Amiképpen magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy kell az Igét is magunkhoz ven­nünk. Ne csupán mások közvetítésével szerezzük meg… Az Ige megszabadít a megtéretlen, földies természettõl, és Jézus Krisztus­ban új életet ad… Isten Igéi átformálják a gondolatainkat, fej­lesztik, építik a jellemünket.”

„Isten dicsõségének egyetlen felvillanása, Krisztus tisztaságá­nak egyetlen sugara, amely bevilágít a lélekbe, fájdalmas módon felfedi az összes szennyfoltot, megláttatja jellemünk minden tor­zulását és fogyatékosságát. Nyilvánvalóvá lesznek a megszente­letlen vágyak, a szív hûtlensége, az ajkak tisztátalansága. A bûnös meglátja engedetlensége cselekedeteit, mindazokat az eseteket, amikor semmibe vette Isten törvényét. Isten Lelke kutató pillan­tása nyomán megalázódva törik össze az emberi lélek. Krisztus tiszta, szeplõtlen jelleme láttán megveti és gyûlöli önmagát… Az ekként megérintett lélek gyûlölni fogja az önzést, elborzad tulaj­don önszeretetétõl, és arra törekszik, hogy eljusson a szív tisztasá­gára, az Isten törvényével és Krisztus jellemével való összhangra, Krisztus igazságának elnyerése által.” (Ellen G. White: Jézus élete, 325–326. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 26–27. o.)

„A szent jegyek magunkhoz vétele a gyõzelmes élet titkára tanít meg bennünket. Biztatást kapunk arra, hogy keresztény életünk következõ szakaszában éljünk ezzel az útmutatással, és ezáltal életünk megszentelt, igaz legyen. De ennél is több­rõl van szó. Amikor magunkhoz vesszük a Krisztus bûntelen életét és áldozatát jelképezõ megtört, kovásztalan kenyeret, ésiszunk az Õ kiontott vérét jelképezõ erjedetlen szõlõlébõl, szövetségi elkötelezettséget veszünk magunkra. Mintegy ün­nepélyesen megerõsítjük azt a tanítványi fogadalmunkat, hogy naponként táplálkozunk a Krisztus bûntelen életérõl és áldo­zatáról szóló igékkel, éppúgy, mint a fizikai életünket fenntar­tó étellel és itallal. A Jézus Krisztust jelképezõ szent jegyek evésével és ivásával is kifejezzük, hogy szoros, személyes kö­zösséget akarunk ápolni az élõ Krisztussal, mert megértettük és befogadtuk az üdvösség titkát: bennünk kell élnie ahhoz,hogy Õhozzá méltó, gyõzelmes életet élhessünk. A részvétel a jelképes cselekedetben mintegy annak a megvallása, hogy odaszánjuk, elkötelezzük magunkat erre.” (Vankó Zsuzsa: Krisztus egyházának istentiszteleti alkalmai és közösségi élete, 109. o.)

A Krisztussal kötött szövetség megerõsítése mellett mit kíván még megerõsíteni bennünk az úrvacsora?

1Kor 10,3–4. 16–17 • „Mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kõsziklá­ból, amely követte õket, e kõszikla pedig a Krisztus volt… A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vé­rével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a ke­nyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy ke­nyérbõl részesedünk.”

Mt 23,8–9 • „Ti pedig ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e föl­dön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” 1Kor 12,13 • „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg…, és mindnyájan egy Lé­lekkel itattattunk meg.”

Gal 6,10 • „Ezért tehát, míg idõnk van, tegyünk jót min­denkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Pontosított fordításban.)

Isten számos bibliai kijelentés által kívánja erõsíteni bennünk a testvéri közösséghez való tartozásunkat. Ez ugyanis minden emberi gyengeség ellenére nagy kincs és kiváltság, amelyet meg kell becsülnünk.

Ugyanarra a „szent hívásra” (2Tim 1,9) mondtunk igent – noha az a legkülönfélébb módon ért el bennünket. Így csatla­koztunk a világból „kihívottak” közösségéhez, az egyházhoz (a görög ekklészia szó jelentése „kihívottak”). Vállaltuk, hogy „idegenek és vándorok” (Zsid 11,13) leszünk ezen a földön, akik valami „jobb után vágyódnak” (Zsid 11,16) annál, mint amit e világ nyújthat.

Egy gondviselõ, szeretõ mennyei Atyánk van, és egy Mes­terünk, akit mindenben követni szeretnénk. Mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg, és egy test tagjai vagyunk. Jézus sza­vai szerint mindnyájan testvérek vagyunk, és Õ maga sem szé­gyell testvéreinek nevezni bennünket (Zsid 2,11).

Mindezek komolyan vétele mellett lehetetlen megtagadni a szeretetközösség vállalását egymással. S az úrvacsora során ez különösen igaz, miközben „egy kenyérbõl és egy pohárból részesedünk”, miközben az önmagát mindannyiunkért áldo­zatul adó Megváltó halálának emlékjegyeit magunkhoz vesz­szük.

„Bármily gyöngének és gyarlónak látszik is a gyülekezet, bizo­nyos értelemben Isten mégis a legnagyobb figyelmében részesíti: kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szí­veket átalakító hatalmát.” (Ellen G. White: Az apostolok története, 9. o.)

Milyen eljövendõ eseményre irányította még rá Jézus a tanítványai figyelmét az utolsó vacsora alkalmával, és mivel zárta ünnepélyes együttlétüket? Mire van okunk nekünk is az úrvacsorai istentisztelet végén?

Mt 26,29–30 • „»Mondom pedig néktek, hogy mostantól fogva nem iszom a szõlõtõkének ebbõl a termésébõl mind-ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyám országában.« Dicséretet énekelve kimentek az Olajfák he­gyére.”

Zsolt 32,1–2 • „Boldog az, akinek hamissága megbocsátta­tott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bûnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.”

1Kor 11,26 • „Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátoke poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.”

A körülöttünk pusztuló világ állapota kevés okot ad az öröm­re. A Biblia szerint azonban boldogságunk nem attól függ, ami körülöttünk van, hanem attól, ami bennünk van. Az úrvacso­ra nagy ajándéka, hogy az istentisztelet végén megtapasztal­hatjuk a bûnbocsánat édes bizonyosságát, hogy nem maradt a lelkünkben semmi csalárdság (Zsolt 32,2). Tiszta lappal indul­hatunk egy következõ életszakasznak.

„Mindazoknak, akik a feltételeket teljesítik, kiváltságuk bizo­nyossággal tudni, hogy Isten bocsánata minden egyes bûnre kiter-jed. Ne adj helyt a gyanakvásnak, hogy Isten ígéretei rád nem vo­natkoznak. Egyformán vonatkoznak minden bûnbánó törvény­szegõre. Minden egyes hívõ léleknek erõ és kegyelem adatott Krisztus által, amelyet a szolgáló angyalok közvetítenek. Senki sem olyan bûnös, hogy ne találhatna erõt, tisztaságot és igazságot Jézusban, aki meghalt a bûnösökért. Krisztus arra vár, hogy leve­hesse rólunk a bûnfoltos, szennyes ruhát, és igazságának fehér ru­hájába öltöztethessen bennünket. Biztat minket, hogy éljünk és meg ne haljunk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 47. o.)

„A múltra vonatkozóan az úrvacsora tanúsítja számunkra az egyház megváltását Jézus Krisztus áldozata által. A jelenben rámutat az egyház táplálékára és egységére. A jövõre vonatko­zóan pedig az egyház örök boldogságára.

Az úrvacsora jelentõsége nem merül ki abban, hogy tekin­tetünket a múlt felé irányítja, és ott rámutat azokra a nagy ese­ményekre, amelyek üdvösségünk alapját képezik. Rámutat az egyén kapcsolatára Jézussal és a keresztény közösséggel is a je­lenben. A jövõt illetõen pedig jelenné teszi számunkra remény­ségünk beteljesedését: 1Kor 11,26.(Alfred-Felix Vaucher: Az üd­vösség története, 285. o.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.